A forgatókönyv alapjául szolgáló regény írója, aki Thurzó Gáborral együtt a pályadíjnyertes forgatókönyv társszerzője is volt, kérdezgette a bemutató alkalmával a gratulálóktól: „Tényleg hiteles?” Az illetőt Karinthy Ferencnek hívták, a regényt, valamint a belőle készült filmet pedig Budapesti tavasznak. Karinthy Frigyes fia 1953-ban írta meg a regényt, éppen abban az időszakban, amikor a Magyar Nemzet és a Szabad Nép munkatársa is volt.
A magyar film pedig ugyanebben az évben lépett ki a Rákosi-korszak által ráoktrojált sematizmusból, a termelési filmek demagóg propagandisztikusságából. Sztálin halála után és Nagy Imre miniszterelnökségével párhuzamosan a magyar filmben is megjelentek végre a külföldön már elterjedt realista törekvések. Elsőként Várkonyi Zoltán Simon Menyhért születése és Fábri Zoltán Életjel című filmjei tudatták, hogy a magyar film friss levegőhöz jutott, és az alkotói szabadság, a kreativitás nem veszett el az 1948–1953 közötti időszakban.
Máriássy Félix is benne volt már egy ideje a szakmában a Budapesti tavasz előtt, és 1954-es Móricz-adaptációja, a Rokonok is bizonyította, képes a kellő érzékenységre, valamint jól tudja kezelni az adaptációs kihívásokat. A Budapesti tavasz története 1944 karácsonyán kezdődik, a felszabadulásig tartó időszakot dolgozza fel két katonaszökevény, illetve egyikük szerelmén keresztül.
A film pontosan mutatja be a szovjet ostromgyűrű idején átélt borzalmakat, a bizonytalanságot, amikor az emberek többsége egyszerűen túlélni akart, de már abban sem igazán reménykedett. A Budapesti tavasz egyik hőse – a kor emblematikus színésze, Gábor Miklós alakításában – éppen ezért nem tervez előre, csak életben akar maradni, s ezt kívánja szerelmének, egy zsidó származású lánynak is.
A Budapesti tavasz első alkalommal beszél magyar filmben a holokausztról, és mutatja be realista módon a második világháború végóráit.
A megjelent DVD extrájaként megtekinthető egy beszélgetés Zombory Máté szociológussal és Varga Balázs filmtörténésszel, akik a Budapesti tavasz történelemképének elemzésekor joggal nevezik Máriássy drámáját a hiány filmjének. Zombory kiemeli, már a világháború alatt megkezdődött az a diszkusszió, amely értelmezni próbálta, hogy mi is történik pontosan a háború alatt. Majd főképp a kommunista hatalomátvételt követően mellőzik a zsidókérdést és a holokauszt témáját, illetve csak háborús kontextusban jelenik meg a fogalom, s éppen ezért az antifasiszta küzdelem részeként beszélnek róla.
Varga hangsúlyozza, a Budapesti tavasz a korra jellemző leegyszerűsítő, heroizáló, háborús antifasiszta ábrázolás helyett elsők között mutat fel emberi arcot, emberi történetet, a holokauszt drámáját, így hívva elő az addigiaknál sokkal árnyaltabb közösségképet. Kétségtelen, hogy a történetben összekapcsolódnak a személyes és közösségi történet szálai, míg korábban a magyar filmből az egyén és érdekei teljesen háttérbe szorultak a kollektív mellett.
Fontos leszögezni továbbá, hogy a Rákosi-korszak nevelési, termelési, védelmi és végletesen didaktikus történeteihez képest itt számos törekvés jelenik meg a realista ábrázolásra, ahogy arra Varga fel is hívja a figyelmet. Példánk a főhős, aki nem ideát keres, hanem egy nyilasok elől menekülő zsidó lányt, és akivel kialakuló szerelme lesz a fő motivációja.
Ez az árnyalt, személyes drámát is bemutató indíttatás jelent hatalmas különbséget más, hasonló témájú filmekhez képest, s ebben az emberre fókuszáló történetben már nem is a kommunizmus–antifasizmus kérdése a fontos, csak az egyes sorsok, amelyekben a reménytelenséget és kilátástalanságot felváltja a remény.
A Budapesti tavaszt érdemei elismeréseképpen 1968-ban beválasztották a Budapesti 12-be, vagyis az 1948–1968 között készült 12 legjobbnak gondolt magyar alkotás közé.
Máriássy mások mellett olyan neves alkotók és filmek elit társaságába került, mint Szabó István Apa, Gaál István Sodrásban, Kovács András Hideg napok, Kósa Ferenc Tízezer nap című alkotása, valamint Fábri Zoltán Körhinta és Hannibál tanár úr című filmjei. Ez az illusztris névsor húzza alá igazán Máriássy 1955-ös teljesítményét.
