Elekes Károly: Sztrájkolok, ezért nincs új kép

Nem fest új képet, viszont régi, rossz festményeket tuningol. Mindennek az alapja a 18-as szám, túl sok a műtárgy.

– Mikor tuningoltál először?
– Az első ilyen módszerrel készült képet 2003. január 18-án készítettem.

– Nem lep meg a dátum, hiszen máshonnan tudom, hogy a 8-as és a 18-as szám kitüntetett jelentéssel bír az életedben. Miért is?
– A 18-as szám azért fontos, mert ha elfektetjük, a mínusz végtelen jelét kapjuk. Ráadásul, és ezzel már többen is foglalkoztak, a 18-as dátumhoz nagyon sok meghatározó történelmi fordulópont, esemény kapcsolódik. És lehetne még sorolni a szempontokat: sok intézmény, bolt zár be 18 órakor, ennyi idősen lesz hivatalosan is érett egy fiatal, 180 zen mantra, 81 szenté avatott pápa, stb. Az utolsó fényképen, ami rólam készült Marosvásárhelyen, a főtéren található 18-as számú gyógyszertár táblája alatt vagyok látható. Ezt később fedeztem fel, és azóta, pontosan 1984. április 18. óta gyűjtöm az érdekesebb 18-as számokat, éppen ezért mindig van nálam fényképezőgép. És mivel ennyire kitüntetett társadalmi szerepe van ennek a számnak, igyekszem a kép befejezését, vagyis azt a pillanatot, amikor a pecsétet ráhelyezem, 18-ára időzíteni. Ha mégse sikerül, akkor 8-ára.

– Miért döntöttél úgy, hogy régi, értéktelen festményeket festesz át, és ezáltal meghökkentő vizuális gegeket és mélyebb mondanivalót egyszerre tartalmazó képeket hozol létre?
– Az említett év első napján egy galériából botorkáltam hajnalban haza a nagy hóban, és egyszer csak egy szétszabdalt festményre lettem figyelmes, amit egy autó kerekének támasztottak. Megnéztem az utcai lámpák fényénél, és azt láttam, hogy egy egészen szépen megfestett kép, ezért el nem tudtam képzelni, miért történhetett meg ez a brutalitás. Gondoltam, restaurálom a képet és eladom. De olyan mértékben roncsolódott, hogy még a szakrestaurátor sem tudott vele mit kezdeni, ott maradt a kép felületén egy hasadásrendszer nyoma. Ez a nyom vagy geometrikus szerkezet adta az ötletet. Akkoriban olvastam Stanislaw Lem Summa Theologiae című könyvét, ennek hatására, valamint a nyugat-európai látogatásaim miatt felmerült bennem a kérdés, hogy ugyan minek van szükség ennyi múzeumra, archívumra, műtárgyraktárra. Lem annak a következményeiről írt többek között, hogy az egyre halmozódó műtárgyakat nem tüntetjük el, nem hasznosítjuk őket újra. Úgy döntöttem, hogy több műtárgyat nem hozok létre, és valóban, 2003 óta egyetlenegy önálló festményt sem készítettem. Ez egyfajta sztrájk is a részemről. Tiltakozás a műtárgyak szaporodásával szemben. De azért az ötleteim tovább halmozódnak, a lendkerék visz tovább. Megtaláltam ezért ezt a fura módszert, a régi képek újrahasznosítását. Alkotok is, meg nem is, művész is vagyok, meg nem is.

– De hol áll meg ez a folyamat? Mit szólnál, ha én most leakasztanám valamelyik tuningolt képedet, hazavinném és átfesteném?
– Ez nehézkes ügy lenne, mert akkor beperelnélek, ugyanis én egy élő művész vagyok, szerzői jogok védenek. Az én módszerem amúgy is más. A kidobott, roncsolt, szakadt, szignó nélküli kép ugye annak idején adta magát, de utána már szándékosan kutattam fel rongált, és amúgy festményként is rossz színvonalú képeket. Jó képekbe nem nyúlok bele. Elkezdtem a szegényektől képeket vásárolni a Petőfi Csarnok mögötti parkban, úgyhogy ennek valamiféle szociológiai vetülete is van, hiszen egyszerre segítek rajtuk, magamon és magán a művészeten is. Nyilván ez nem működne, ha minimalista festő lennék, hiszen akkor nem tudnék igazán ezekhez a figuratív képekhez hozzányúlni.

– Milyen szempontok alapján választasz képet?
– Minél triviálisabb, minél gagyibb és roncsoltabb, meg persze az ára is számít.

– Hogy néz ki maga a munkafolyamat?
– Van olyan kép, amit megvásárolok, aztán akár egy évig se tudok mit kezdeni vele. De ki van téve, látom, és ha mégis felmerül egy ötlet, akkor elkezdek vázlatokat készíteni, közben pedig restaurálom is. Együtt élek ezekkel a képekkel, időnként akár öttel vagy hattal is.

– A tuningolás mintha azt sugallná, ezek a képek javításra szorulnak, holott az alkotójuk nyilván ezzel nem szívesen értene egyet
– Feltupírozás, vagy inkább felpörgetés, ezek a kifejezések is illenek erre a munkafolyamatra, de azok a művészettörténészek, akik foglalkoztak vele, az újrahasznosítás, a reciklálás fogalmát szokták használni a képeim kapcsán. A nemzetközi színtéren is jellemző ez a fajta szemléletmód. Persze korábban is jelen volt valamiképpen, elég csak említeni azt az esetet, amikor Marcel Duchamp 1919-ben bajuszt festett a Mona Lisa egyik reprodukciójára. Ez egy geg volt, ezen azzal lépek túl, hogy sokszorosított műtárgyba nem nyúlok bele, csak eredeti műalkotásokat használok fel.

– A képek előtörténete izgat?
– Hogyne. Például itt van ez a kép (egy házaspárt ábrázoló képre mutat – a szerk.), amiről sikerült kiderítenem, hogy egy szegedi arcképfestő műve volt eredetileg, akinek 1977-ben szüntették meg a sírhelyét a város nagytemetőjében. Legtöbbször azonban hiányzik az aláírás. Mint például azon a képen, amin az alak mintha orvosi köpenyt viselne, és mivel elég eszelős tekintettel néz, ezért úgy szignóztam, mintha Sigmund Freud festette volna. Van tehát egy csomó csalafintaság a szerző kilétét illetően. Időnként a kép sugallja, hogy kitaláljak egy szerzőt, például így lett Havas István az egyik téli tájkép „alkotója”, vagy a mezei munkát ábrázoló képé Kaszás. Mindez egyszerre szolgálja a néző elbizonytalanítását és kelti fel az érdeklődést, hiszen ezáltal a tuningolt képek úgy olvashatók, mint egy próza vagy egy talányos mese.

– Említetted, hogy megkérdőjelezed a hatalmas művészeti raktárak és a művészeti túltermelés létjogosultságát. Hogyan lehetne ezt elkerülni?
– Az volna az egészséges megoldás, ha a művészeti egyetemek és főiskolák évente nem engednének az útjukra több száz végzett hallgatót, akikkel nem tud mit kezdeni a társadalom. Az így keletkező műtárgyaknak csak a kihelyezése már megoldhatatlan. Kínában például naponta több ezer műtárgy születik, de senkit nem érdekel, hogy ezeknek mi lesz a sorsa, a nagy sztárok gyűjtőinek befogadóképessége pedig erősen korlátozott. Úgyhogy jó részük majd eltűnik, hasonlóan az elmúlt évtizedekben használt tárolóeszközökön található információkhoz.

– De hát kapitalizmus van, nem lehet megtiltani senkinek, hogy alkosson, termeljen, ha ahhoz van kedve.
– Persze, de lehet, hogy efemer, rövid életű dolgokat kellene inkább csinálni. Erre volt példa a hatvanas-hetvenes években, amikor az installációk, Land Art-os munkák, happeningek és a performanszok kerültek előtérbe. Az avantgárd gazdaságosan igyekezett bánni a tehetséggel és az alkotásokkal.

– Nem érezted soha, hogy egyfajta tiszteletlenségnek is felfogható az, amit ezekkel a már kész művekkel csinálsz, hiszen az eredeti alkotó végérvényes műnek szánta őket?
– Valóban megkérdőjelezhető, hogy etikailag mennyire helyes vagy helytelen egy idegen műtárgyat kisajátítani, és felvetődik a kérdés, hogy miért avatkozok bele egy ismeretlen szerző már kész művébe. Azzal védem le magam, hogy önkényesen kineveztem magam – utalva az avantgárdra – utóvédnek, olyasvalakinek, aki egy szétszakadt, pusztulásra ítélt képet aktualizál és ment meg.

– Meddig lehet folytatni a képzőművészeti tuningolást?
– A végső dátum már adott: 2018-ig folytatom ezt a sorozatot, azután vagy a saját műveim átdolgozásába kezdek, vagy pedig kifejezetten triviális, tönkretett képeket fogok megalkotni, akár egy névtelen festő. Előre sejtem, hogy az sem lesz veszélytelen vállalkozás.