Gemma Ray: Egy félénk lány titka

Gemma Rayjel megfejtettük, miért énekelnek olyan szépen az amúgy kemény akcentussal beszélő brit előadók.

Gemma Ray azok közé a dalszerző-énekesek közé tartozik, akik egy szál gitárral a kezükben akár egész este eljátszanának, andalító, keserédes, szerelmes vagy épp a társadalmi konvenciók határait feszegető nótákat búgnának az őket hallgatók fülébe. A független női előadók ráadásul az elmúlt másfél évtizedben igen komoly karriert futottak be, gondoljunk csak például a britek másik nagy üdvöskéjére, a költészetet is a zenébe becsempésző Kate Nashre.

Adva van tehát a kérdés, ez a fajta nőizenész-attitűd mennyire számít társadalmi jelenségnek. „Nem hinném, hogy ez új dolog, sőt nem is jelenség, inkább azt mutatja, hogy a társadalom ma már talán kevésbé szexista” – véli Gemma. Megjegyezte ugyanakkor, hogy az is igaz, hogy ha megnézzük a fesztiválok fellépőinek névsorát, még mindig túlnyomó többségben vannak a férfiak.

Noha tudjuk, hogy Berlin a világ zenei életének egyik nagy központja, számtalan zenész gyűjtőhelye, kifejezetten érdekes, hogy mi vett rá egy fiatal brit énekes hölgyet arra, hogy odaköltözzön. „Sokáig Londonban éltem, idővel azonban, ahogy egyre többet turnéztam, a londoni lakásom fenntartása egyre drágább lett. Egy New York-i fellépésem alatt határoztam el, hogy Berlinbe kellene áttennem a székhelyem” – vallott a váltásról Gemma Ray. Mint mondta, előtte nem sok tapasztalata volt a német fővárosról, ám utólag nagyon jó választásnak bizonyult a váltás, és immár négy éve lakik ott.

„Berlinben Nagy-Britanniához, de még Németország egyéb helyeihez képest is más az életstílus, a város hangulata. Nagyon szeretem ezt kulturális sokszínűséget, illetve hogy sokkal lassabb tempóban zajlik az élet arrafelé, több időm is van mindenre” – mesélte. Azt sajnálja, hogy nem tud németül.

A színpadon olykor picit félénknek tűnő lány bevallotta, hosszú ismerkedési szakasz után talált el a zenélésig, mert noha kiskora óta gitározott, sosem volt elég magabiztos. fiatalabb korában sokkal szégyenlősebben viselkedett a színpadon, jobban bezárta magát, ám szerencsére művészi kibontakozása vele együtt nőtt, ma pedig már kifejezetten szeret érintkezni a közönséggel.

Gemma szereti a változatosságot, a különféle koncerthelyzeteket, legyen szó fesztiválról vagy egy már korántsem annyira füstös kiskocsmáról. Nem bánja, de nem is nagy rajongója amúgy a fesztiváloknak, ott inkább sátrakban szeret játszani – nem bírja ugyanis a távolságot a közönségtől. A kis koncerteknél, mint amilyet az A38 hajón is adott, sokkal intimebben, meghittebben tudja előadni a számait, egyúttal szeret belenézni a hallgatói szemébe, érezni a rezdüléseiket.

„Nem lehetsz robot, nem csinálhatod minden este ugyanazt, ezért jók a különféle koncertszituációk, legyen szó nagy közönségről vagy apró zughelyről” – vallja.

Végre sikerült megkérdeznem egy fület gyönyörködtető akcentussal beszélő és éneklő angol énekest, hogy miként van az, hogy sok, a hétköznapokban szinte érthetetlen dialektusban beszélő brit zenész kristálytiszta és szépen tagolt angolsággal énekel. Én konkrétan a walesi Stereophonics és a skót Travis zenekarnál ámultam, amikor az énekesük egy-egy interjúban megszólalt, és köszönőviszonyban sem volt azzal az ékes kiejtéssel, amelyet a színpadon nyomott.

„Szerintem ez az amerikai kultúra hatása; én a saját akcentusomban énekelek, mert így vagyok egész, nem is akarok más lenni. Aki nem így tesz, az számomra nem egészen őszinte. Kicsit szomorú ez a tendencia amúgy. Ott van például az Oasis, majd a Beady Eye zenekar énekese, Liam Gallagher, aki szintén durva akcentussal tolja, megtartotta azt a fajta közép-angliai, manchesteri munkásosztálybéli kiejtését, ahonnan jött, de miért is kellene másképp énekelnie?” – foglalta össze a sokszor szembeötlő jelenséget az énekes.

Gemma Ray most meg is mutathatja a tengerentúlon, milyen is óvilági angolszász hanglejtéssel kántálni, hiszen az európai turnéja után, két héten belül már az Egyesült Államokat utazza körbe.