De már megérkezni is jó volt a gyönyörű szecessziós épületbe, olyan tényleg polgári, szép hamutartók a szőnyeg sarkainál, csinos nők és elegáns férfiak, bevezető repülőgépes parancsnokkal és az író özvegyével. Visszafogott, ízléses Aviator-bemutató hangulat, perec a büfében.
Ebbe a miliőbe robbant be a kérdés, így nemzeti ünnepünk környékén, amikor csattognak a kis papírzászlók Petőfi szobra mellett, hogy milyenek is vagyunk mi, magyarok, illetve mindjárt az is, hogy mennyit változtunk 1975 óta, amikor Örkény groteszkbe hajló, ám igencsak realista műve megkezdte diadalútját Szolnokon. Na, nem sokat. Már amennyiben elfogadjuk nemzetkarakterológiának, hogy néha alábecsüljük magunkat, néha meg túl, néha merünk nagyot álmodni, néha meg nem, hurcoljuk a kudarcainkat, de képesek vagyunk azokat sikerként láttatni, mert ehhez is van tehetségünk.
Egyébként meg az legalább tényleg van, a kérdés már csak az, minimum Csontváry tehetséggondozási teóriája óta, hogy képesek vagyunk-e jól gazdálkodni vele. Örkény ezt a nagy kérdést helyezi kisemberek közé, egy lakótelepi lakásba, amelynek eltűnik a kulcsa, és bejönni még csak-csak be lehet, de kimenni már bajos, mint Bunuelnél, egy nappaliba, ami Kéri Kitty finom, cizellált, kiváló rendezésében egy Cziegler Balázs tervezte doboz. Mint az Ikeában, ahol pénzt adunk azért, amit aztán mi rakunk össze.
És már helyben is vagyunk. Mert dobozokba zárjuk/zárják a szellemünk, lakásba, autóba, tévébe, koporsóba (az előadásban fel is bukkan két eltévedt gyászhuszár), feszt dobozolunk egész életünkben, mint Tóth, az örkényi univerzum egyik felejthetetlen alakja, akit az Őrnagy, aki aztán tényleg egy gyakorló szociopata, egrecíroztat a dobozok között. A Kulcskeresők dobozában Fórisék laknak, éppen beköltöznek. A családfő pilóta, a lúzer landolások hőse (Oberfrank Pál érzi benne remekül az abszurdot), felesége, Nelli (Palásthy Bea, egyszerűen zseniális), full kényszeres és a válást fontolgatja, és a lányuk, Katinka (Trokán Anna, egyszerre jelenség és tehetség), de ő már lelépett, mert nem bírta az állandó cécót.
Bekerül még a dobozba Benedek úr, a szerelő (alighanem a darab leghálásabb szerepe, Keresztes Gábor ki is maxolja rendesen, fergeteges, amit művel, „erdélyi” hanghordozása telitalálat), aki úgy megcsinál mindent okosba, hogy nemcsak a zár megy haza, de a világítás is, Erika a szomszédból (Módri Györgyi bámulatos karakter), és a Bolyongó (Kőrösi Csaba, Őze Lajos-i magasságokban), aki kódorog valahonnan valahová és csak eléri, hogy a széthullók összezárjanak, ami azért a magyarok esetében komoly eredmény. Hogy a kudarcból lehet siker, a kétségből optimizmus, a tehetetlenségből cselekvés, ami ugyan első hallásra kissé orwelli, de elérhető.
Legfeljebb mélységes átéléssel és nagyon berúgva – mert abban is jók vagyunk – bömböljük közben a Most múlik pontosan kezdetű megaslágert, mint annak idején az Ej uhnyemet, majd valamivel később a Nyolc óra munka, nyolc óra pihenést. A Kulcskeresők semmit nem veszített aktualitásából, Örkény dramaturgiáját (dramaturg Kéri Kitty) Tarantino is megirigyelhetné, Veszprémnek pedig lenyűgöző színtársulata van, dédelgessék őket.
(Örkény István: Kulcskeresők, Veszprémi Petőfi Színház. Rendező: Kéri Kitty, bemutató: március 13.)
