Hobo: Amit csinálok, fontosabb nálam

A hetvenéves Földes László Hobo a lázadásról, az apjával való szakításról, a magyar zenei életről és a hitelességről.

„Most fogadták el a monodrámámat a Nemzeti Színházban, rettenetesen fel vagyok dobva – indította a beszélgetést Földes László Hobo. A darabról csak annyit árult el, hogy Vidnyánszky Attila rendezi, tele lesz zenével, és reményei szerint októberben mutatják majd be. – De ennyi elég is erről, inkább dolgozzunk!”

Ha már a Nemzeti szóba került, elsőként arról faggattam az énekest, miért nem akart színészetet tanulni, hiába győzködte erről annak idején Máriássy Félix és Bálint András. „A szó technikai értelmében én semmit sem tudok a színházról, és nem is érdekelt soha, hogy színész legyek – mondta Hobo. – Jordán Tamás, első mesterem mondta, hogy az ember olyasmit csináljon, amihez köze van.”

„Egy színész arra készül fel, hogy a Hajmási Pétertől Hamletig mindent el tudjon játszani. A legnagyobb színészek esetében a személyiség átsütött a szerepen, mindegy, mit játszottak. Sokan azonban inkább elbújnak a szerepben: nincs kialakult egyéniségük, igyekeznek minél többfélének mutatkozni.” Az énekes elmondta, ő sosem akart egy szerep mögé rejtőzni, és a kellő önbizalma sem volt meg hozzá, hogy színpadra álljon. Az éneklés más, hiszen abban nem volt kockázat. „A zenekaromat a saját szórakozásomra alapítottam, eszembe sem jutott, hogy egyszer ekkora sikere lesz.”

„Van, hogy egy kiváló színész egy verset nem tud úgy előadni, ahogy egy szerepben játszik. Vagy egy énekes annak ellenére, hogy remek hangja van, egy rock & rollt már képtelen elénekelni, mert nem tudja belevinni a saját stílusát és személyiségét. Én alig tudok énekelni, de ahogy egy rock & rollt vagy egy bluest előadok, így csak én tudom, és senki más.” Amikor azonban az egyéniség átsüt a szerepen, sokan kívülállásként, lázadásként értelmezik. Földes László sokszor megkapta ezt élete során. Volt ő már csavargó, fekete bárány, a rendszer ellensége. Mint elmondta, sosem akart olyan lenni, mint a többiek. Meghatározó élménye, hogy már kisgyerekként is baj volt vele.

„Édesapám asztalos volt, a családban csak a kétkezi munkának volt becsülete. Én balkezes vagyok, gyerekkoromban az iskolában ütötték a kezemet, hogy ne ballal írjak, így mindkét kezem ügyetlen maradt. Emiatt kilógtam a családból, amivel folyamatosan szembesítettek is. Apám mindig azt akarta, hogy olyan legyek, mint mások. Azzal fenyegetett, hogy a nép majd kivet magából, mintha a nép valami felsőbbség lett volna. Bár az ő értelmezésükben a háború után az is volt, hiszen még nem látták előre, hová vezet az ideológiájuk.”

Hobo elmondta, mivel a szülei keveset voltak otthon, az utcán nőtt fel, bandákban. „Ott elég őszintén mentek a dolgok, senkit sem érdekelt, hogy ki az apám, csak az számított, hogy tudok-e gólt lőni a grundon, tudok-e verekedni, vagy sem. A környezetemből érkező információk szembementek az otthon hallott kommunista ideológiával, ami arra ösztönzött, hogy faggassam apámat. Rákérdeztem például a katinyi vérengzésre, amire ő csak terrorral tudott válaszolni, más eszköze nem maradt. Felháborította, hogy kételkedni merek a Szovjetunió tisztességében.”

Tizennégy évesen meghajolva az apja akarata előtt vegyipari technikumba került. „Az iskola négy éven át szellemi börtön volt nekem, nem kaptam semmit. Az utolsó két évet Veszprémben töltöttem kollégiumban. Az érettségi után, még aznap hazajöttem, odaálltam az apám elé, elköszöntem tőle, és eljöttem. Soha többé nem mentem vissza hozzá.” Az énekes elmesélte, hogy egyszer végighallgatta, amint az osztálytársai róla diskurálnak. Nem tudták, hogy hallja őket, így nyíltan beszéltek arról, hogy csak azért olyan bátor, mert az apja vezető.

„Ekkor dőlt meg bennem valami, rádöbbentem, hogy soha nem lehetek saját magam, mindig csak valakinek a fia. (Földes László író 1957-ben a Munkásőrség alapítója, 1958–64 között belügyminiszter-helyettes volt – a szerk.) Innentől kezdődött az a kálvária, ami harminchárom éves koromig tartott, amikor végül sikerült elhinnem, hogy vagyok valaki, mégis lehetek önmagam. És ezt a közönségnek köszönhetem.”

„A lázadásra való hajlamomat nyilván apámtól örököltem. Ő soha nem nyugodott bele semmibe. Akkor lett kommunista, amikor senki sem mert az lenni, és akkor lett partizán, amikor senki sem állt partizánnak, szinte kalandfilmekbe illő módon mentett meg embereket. Amikor pozícióba került, megpróbálta vezetni azokat, akikért korábban harcolt. Azt hitte, hogy szeretni fogják, de féltek tőle. Ahogy féltek a nyilasoktól, a korábbi jobboldali hatalomtól, az uraktól, az arisztokráciától vagy a gyárosoktól. Nem értette, hogy miért van ez így, és közben része lett egy erőszakszervezetnek. És amikor a nép a rendszer ellen támadt, apám részt vett a forradalom leverésében.”

„Sokakkal ellentétben az apám sosem csalódott az eszmében – mondta Hobo. – Amikor a rendszerváltás után mindenki a különböző pártokba kotródott és a párttitkár a templomban csúszott az első sorban, apám ugyanaz maradt. Egy puritán, kőkemény kommunista ember volt mindig, aki uralkodni akart a családján és a társadalmon. Csak nem tudta, hogyan kell. Harcolni tudott, uralkodni nem. Megpróbált betörni, ami a szakításunkhoz vezetett. Ezután már nem kellett semmilyen igazságtalanságba, elnyomásba belenyugodnom, függetlenül attól, hogy az honnan érkezik.”

Generációja egyes tagjai – folytatta Hobo –, akik végigzenélték az elmúlt ötven évet, most úgy viselkednek, hogy csak sajnálni tudja őket. „Iszonyúan igyekeznek megfelelni az éppen aktuális rendszernek, és közben képtelenek elfogadni más gondolatok, más zenék létjogosultságát. Ezért tart itt ma a könnyűzenei szakma, ezért nincsenek követők. A nagy öregek szinte semmit sem hagytak a fiatalokra, amit folytatni lehetne. Ha a bluest vesszük, Magyarországon ketten voltak csak a pályán, a Hobo Blues Band és Deák Bill Gyula” – fogalmazott az énekes. A kilencvenes években aztán felbukkant egy rakás fiatal zenekar, akik azt hitték, hogy majd elsöprik az öregeket.

„Volt, aki kijelentette, hogy magyarul nem lehet bluest játszani és hogy „Hobo nem is énekes. De azért, mert neki nem ment, én még csinálhatom, ugye? Mindig úgy éreztem, hogy az ember a saját hazájában a saját anyanyelvén énekeljen. Nem akartam Amerikában karriert csinálni, és a magyar nyelvű dalaimmal ötvenszer akkora közönségem volt, mint az ellenem támadóknak összesen. Nem volt bennük tisztelet” – hangsúlyozta Hobo. „Remek énekesek kerültek elő nagyszerű hanggal, de személyiségüket már nem tudták hitelesen belevinni a dalokba. Pedig ennek ez a lényege: vagy hitelesen csinálod, vagy sehogy. Így aztán a blues sosem vált igazán a magyar kultúra részévé.”

A hitelesség mint ars poetica azonban nem csak a zenére érvényes. Földes László kiemelte, ez az egyetlen módja annak, hogy az ember ne hódoljon be a hatalomnak. „Azért, mert egyszer az egyik politikai oldal kerül hatalomra, aztán meg a másik, nem változtatom meg a világnézetemet. És sohasem tagadom meg a barátaimat, akármelyik oldalon álljanak is. Csak azzal foglalkozom, amit tennem kell. Mert amit teszek, fontosabb nálam. Élet-halálra játszom, és igyekszem ott lenni minden kiejtett szó mögött.”