Hűvösvölgyi Ildikó: Tudtam, hogy otthon várnak

Nehéz ma a fiatal színészek helyzete. A Kossuth-díjas Hűvösvölgyi Ildikóval készítettünk interjút színházról, családról.

– Negyven év munka után érhetik még meglepetések? Mit szólt a Kossuth-díjhoz?
– Mindig is magyar nyelven szerettem volna színész lenni, ezért nagyon fontos nekem, hogy negyven év munka után a hazámtól kaptam egy ilyen elismerést. Amikor felvettek a főiskolára, adódott volna lehetőségem, hogy elmenjek Németországba énekelni. A zenei érdeklődésem legalább olyan mély volt, mint a színészet iránti vágyam. Amikor Dagmar Freiwald-Lange professzor tartott kurzust a Zeneakadémián, eljártam az óráira. Meghallgatott, és azt mondta, hogy istenáldotta Mozart-hangom van, tökéletes szubrett lennék. Hagyjak itt csapot-papot, és menjek el tanulni Németországba. Büszkeséggel töltött el, hogy énekesként is megállnám a helyem, de nem mentem.

– A sikerei ellenére nem kényeztették el díjakkal.
– Amikor egyéni estekkel jártam az országot, sokszor megkérdezték: „Művésznő, mit írhatunk a neve mellé?” Mondtam: azt, hogy színművész. Az egészet csak a szüleim miatt sajnáltam, főleg apukám miatt, aki 2003-ban halt meg. Büszkék voltak a sikereimre, és nagyon szerették volna, ha kapok valamilyen díjat. Kaptam persze közönségdíjakat, rádiós nívódíjat, de Jászai Mari-díjat például nem. Így nyilván nem kaphattam más, a Jászai Mari-díjra épülő elismerést sem. Néhány Kossuth-díjas művész összefogásának köszönhető, hogy 2012-ben megkaptam a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét. A Kossuth-díjjal kapcsolatban úgy érzem: megfelelő időben érkezett. Hat-hat bemutatóm volt az elmúlt két évben, és megcsináltam a Weöres-estemet. Sokkal jobb egy rangos díjat akkor megkapni, amikor aktív az ember, és sokat dolgozik.

– El tudja képzelni, milyen lett volna a pályája, ha nincs a zenés színház?
– Nehezen, mert a zene az egész életemet meghatározta. Zongoristának készültem, konzervatóriumba jártam, de rájöttem, hogy abban a nagy generációban, amelynek olyan művészek a tagjai, mint Ránki Dezső és Kocsis Zoltán, én valószínűleg nem rúgnék labdába. Tanultam énekelni is. Mégis a színművészeti főiskolára felvételiztem, utána pedig Veszprémbe szerződtem. Jó szerepeket kaptam, és látva, hogy egy énekes-táncos fiatal színész érkezett, műsorra tűzték a kedvemért az Irma, te édest. Ennek rögtön híre ment, a következő évben egyszerre hívtak a Madách Színházba és az Operettszínházba. Mindig is a Madáchba vágytam, így az Operettszínház nem jött szóba. De a lányom, Kisfaludy Zsófia most ott is játszik.

– A Madách Színházban harmincéves korában aratta az első átütő sikereket; először a Macskákban, amelyben aztán tizenkét éven át játszott. Nem unta meg?
– Túlságosan nehéz volt ahhoz, hogy unjam. Nem könnyű egy ilyen műfajban mindig azonos színvonalon teljesíteni, mert nincsenek meg a színésznek azok a lehetőségei, amelyek a prózai szerepeknél adva vannak. Egy ilyen produkcióban nem lehet menet közben variálni, új gesztusokat próbálgatni. Estéről estére ugyanaz a koreográfia megy le újra. Közben voltak más prózai szerepeim is, ami változatosságot jelentett. A másik kapaszkodó a közönség volt. Vannak olyan napok, amikor az ember úgy érzi: egyszerűen nem alkalmas arra, hogy színpadra lépjen. De ott a néző, aki ugyanúgy várja az előadást, és a legjobb minőségben szeretné látni. A harmadik, ami sokat segített ezekben az időkben, a családom volt. Amikor a Macskákat játszottam, már megszületett az idősebbik lányom, Nóri. Az anyaság megváltoztatta azt, ahogy magamra és a színészetre tekintettem. Továbbra is fontos volt a színház, de tudtam, hogy otthon várnak. Lehet, hogy nekem erre volt szükségem a sikerhez.

– Huszonöt év után vált meg a Madáchtól. Nehéz döntés volt?
– Nem váltam meg a színháztól, csak kifutottak alólam a muzikelszerepek. Egy bizonyos kor fölött a zenés színházban már nem terem olyan sok babér. Bár büszkén mondhatom, hogy a 2013-as, jubileumi Macskák-előadásban, amelyben a lányommal együtt léptünk fel, egész jól meg tudtam csinálni a koreográfiát. A színházváltással nagy szerencsém volt: a Turay Ida Színház 2000-ben alakult, és Darvasi Ilona elhívott engem is. A Madách színpadáról rögtön a buszba ültem át, hiszen a Turay vándorszínház volt. Jókor jött a váltás, és jó társulatba érkeztem. Persze már korábban is játszottam vidéken. Nagy élmény volt például Kaposváron Ascher Tamással dolgozni, illetve Szolnokon, ahol a volt osztályfőnököm, Horvai István rendezett. A Madáchtól csak egy időre váltam meg, most is játszom ott, ebben az évadban három előadásban: a Mary Poppinsban, a Dögkeselyűben és a Betörő az albérlőmben.

– A Macskák, amelyben az első nagy sikerét aratta, most is műsoron van a Madáchban. Mi jut eszébe, ha ma beül egy ilyen előadásra?
– Egyebek között az, hogy nem irigylem a fiatal színészeket. Azt várják tőlük, hogy rögtön kiválók legyenek, ami lehetetlen. Mi annak idején közel sem tudtunk úgy táncolni, mint a velünk egy színpadon szereplő táncosok. De Seregi László képes volt úgy alakítani a koreográfiát, hogy ez a különbség ne tűnjön fel. Ma egy muzikelben a profi táncot és éneket tűzik ki célul, míg a színészet háttérbe szorul. Sajnos ezek a fiatalok nem játszanak elég prózai szerepet ahhoz, hogy meglegyen a biztos szakmai alapjuk egy-egy szerephez. Nagyon nehéz szakma ez, három dologban kell jónak lenni. Ezért is szomorú, hogy a zenés műfajokban alkotó művészek legtöbbjét elkerülik az elismerések. A Madách Színházban is számos kitűnő művész játszik, aki már a negyvenedik évéhez közelít, esetleg el is hagyta, és még egyetlen díja sincs.

– A Turay Ida Színházban és Ivancsics Ilona társulatában is számos vígjátékban kapott szerepet az elmúlt években. Szereti ezt a műfajt?
– Soha nem gondoltam volna, hogy így alakul. Fiatal színészként nem volt humorom, azt is a férjemnek, Kisfaludy András dokumentumfilm-rendezőnek köszönhetem. Tőle tanultam meg a könnyedséget, az iróniát, a „kívülről is nézem, belülről is nézem” szemléletet. Nagyon élvezem a vígjátéki karaktereimet. Most látom csak, mekkora segítség, hogy ismerhettem Tolnay Klárit, Dajka Margitot, Psota Irént, akik fantasztikus komikák voltak. Végre hasznosítom azt, amit tőlük tanultam. Sajnos a drámairodalom nem kényezteti el a korombeli női színészeket, nem írtak nekik igazán jó szerepeket. Talán ezért is van, hogy mostanában sok, nálam jóval idősebb asszonyt játszottam el, de ez is érdekes kihívást jelent.

– A Turay Ida Színház most talált állandó otthonra a Józsefvárosban. Ez mit jelent a társulatnak?
– A jó oldalai mellett nagy feladatot is jelent. Meg kell ismertetnünk a Kálvária téri helyszínt a közönséggel, és meg kell találnunk azokat, akik rendszeres látogatói lesznek majd a kőszínháznak. Lényegében már van itt törzsközönségünk, hiszen azelőtt is sokat játszottunk a közelben, a Ferencvárosban. Egyre több visszatérő, ismerős arcot látok a közönség soraiban. Nagy dolog, hogy állandó játszóhelyünk lehet Budapesten. Darvasi Ilonán kívül Karinthy Márton az egyetlen, aki hosszú távon képes volt magánszínházat működtetni a fővárosban.

– Mik a tervei a közeljövőre?
– Készülök egy nagyon érdekes előadásra, amelyet remélhetőleg a Turay Ida Színházban mutatunk be. Elek Szilvia drámaíróval a Békéscsabai Jókai Színházban ismerkedtem meg. Clara és Robert Schumann és a fiatal Johannes Brahms viszonyáról szóló egyfelvonásosát mutatták be ott. Mozart-rajongó vagyok, és régen szerettem volna, hogy szülessen egy darab a zeneszerző feleségéről, Constanzéról. Beszélgettünk a szerzővel az ötletről, aztán el is feledkeztem róla. Erre nemrég kiderült, hogy valóban megírta a darabot. Most már csak el kellene játszanom.