Egy híres harcművész állandóan leengedett karokkal hergelte az ellenfeleit a ringben, jelezve, hogy ő annyira jó, hogy még a fejét sem kell védenie. Persze hogy akadt valaki, aki kiütötte, holott ő technikailag tényleg tökéletes volt. A közmédia az öndicsérő szpotokkal térdig engedte le a karját, de mire föl a hatalmas önbizalom, ha semmi közük a harcművészethez?
Ha a kedves fiatalok egyszerűen, minden körítés nélkül kiállnak, végigbukdácsolják az első napokat, kicsit mosolygunk, kicsit duzzogunk, de ennyi. A közönség anyagi támogatásával előbb-utóbb úgyis belejönnek. De a felfuvalkodottságba csak belebukni lehet.
Mennyivel jobb lett volna, ha az önreklámba fektetett energiákból összeraknak egy híradót. Egyelőre azonban éppen a hír, ami hiányzott a műsorból, pedig sajnos a világ éppen elég témát biztosít a szerkesztők számára.
Persze ha mindez szándékos volt, és az egész napos produkcióval csak el akarták terelni a figyelmet az induló, szigorúan fiatalos Petőfi Tv-ről, vagy a Dunán debütáló Kossuthkifliről, akkor le a kalappal, remekül sikerült. Előbbiért nem tudom, utóbbiért azonban biztosan kár. Az új hatrészes magyar sorozat első epizódja ugyanis a felfokozott várakozást leszámítva tökéletes ellentéte volt a nemzeti hírcsatorna premierjének. A Kossuthkifli minden hibája – a nehezen érthető irodalmi nyelv, a néhol tanácstalan színészi játék és a kicsit bizonytalan koncepció – ellenére tisztességes produkció. Nem akar többnek látszani, mint ami. Mert hibázni lehet, de nem mindegy, hogy mit hozunk létre közben.
