Múzeum nyílik az értelmes élet hirdetőjéről

A pszichoterápia harmadik bécsi iskolájának alapítója szerint a boldogság kulcsa, ha értelmes életet élünk.

Viktor Frankl életének és munkásságának szentelt múzeum nyílik Bécsben – adta hírül a távirati iroda a Viktor Frankl Intézet közleményét. Az új intézmény csaknem száz négyzetméteren mutatja majd be a pszichoterápia harmadik bécsi iskolájának alapítója, a logoterápia és egzisztenciaanalízis atyjának pályafutását, aki a jelen emberének is üzeni: „a boldogságot nem lehet hajszolni, annak be kell következnie.”

Sigmund Freud (1856−1939) az örömvágy kiélését hitte a neurózisok orvosságának, Alfred Adler (1870−1937) szerint a kisebbrendűség érzésének legjobb ellenszere, ha az ego hatalomra tör és birtokolja. A pszichoterápia harmadik bécsi iskolájának alapítója, Viktor Frankl (1905−1997) szerint az ember nem csupasz majom, nem is gépezet – ám egzisztenciális vákuumba került, és szenved a látszólag értelmetlen élete miatt. Frankl állította: minden ember igényli a logoszt, az élet értelmességét, és nem csak a legnehezebb helyzetekben.

„Az ember egyre csak frusztrálódik. Ez onnan ered, hogy a jóléti társadalom, illetve a jóléti állam gyakorlatilag az ember minden szükségletét képes kielégíteni, sőt egyes szükségleteket a fogyasztói társadalom hoz létre. Csak egy szükséglet marad ki, és ez az ember arra irányuló szükséglete, hogy életében, vagy jobban mondva: minden egyes élethelyzetben értelmet találjon, megragadva és beteljesítve azt. Ha nincs az életnek felismert értelme, akkor az ember fütyül az életre, még akkor is, ha külsőleg mégoly jól is megy neki” – fogalmazott Frankl egy 1976-os előadásában.

Viktor Frankl 1905-ben született Bécsben, zsidó tisztviselőcsalád sarjaként. Orvosnak tanult, személyes kapcsolatban állt mind Freuddal, mind Adlerrel, és – bár mind a pszichoanalízis, mind az individuálpszichológia hatással volt munkásságára – már pályája kezdetén a fiatalkori öngyilkosságok megelőzését tűzte ki feladatának, s e téren tett szert hírnévre az 1930-as években. 1933 és 1937 között vezette a bécsi pszichiátriai kórházat, az úgynevezett „öngyilkos nők pavilonját”, ahol több mint 30 ezer pácienst kezelt. „Meg kell tanulnunk, és a kétségbeesett embereket meg kell tanítani arra, hogy valójában soha nem azon múlik, mi mit várhatunk még az élettől, hanem inkább csak azon, hogy az élet mit vár tőlünk” – hirdette.

Míg az élete végéig szorongó Freud teóriáinak ihletője részben a kokain volt, Adler individuálpszichológiájában pedig úgy jelennek meg az elsőszülöttek hataloméhes konzervatívokként, hogy ő maga egy hétgyerekes család másodszülöttje volt − ráadásul testi fogyatékossággal is küzdött, ami oka lehetett, hogy részben a csökkentértékűség érzését állította pszichológiájának középpontjába −, Frankl életében nem találni olyan jellemzőt, amely elméletének ilyesfajta személyes motivációit fedné fel.

Sőt: Frankl megtapasztalhatta azt is, a lehető legszélsőségesebb körülmények közé kerülve, akár a saját életére is vonatkoztatva mennyiben érvényes a tanítása. 1942-ben a nácik deportálták, négy koncentrációs táborban volt, Theresienstadtban, Auschwitz-Kauferingben és Türkheimben és Auschwitzban – sorstársai közül többen neki köszönhették, hogy nem dobták el maguktól az életet. Ám szülei, testvére és első – épp akkor várandós – felesége, Tilly Grosser nem élte túl a deportálást.

Frankl a koncentrációs táborokban átélt tapasztalatai nyomán írta a ...mégis mondj igent az életre! (Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort) című könyvét. Az 1946-ban megjelent kötetet 24 nyelvre, többek között magyarra is lefordították, világszerte 12 millió példányban kelt el. „A szóbeszéd, mely szerint Auschwitz után nem lehet hinni Istenben, alapjában hamis. Éppen ellenkezőleg: több ember erősödött meg a hitében Auschwitzban, mint ahányan elvesztették a hitüket. Ez az én benyomásom” – írta a haláltáborról.

A kevésbé kegyetlen, mégis nehéz, szélsőséges élethelyzetekről pedig így vallott: „Az ember éppen a léte határhelyzeteiben van felszólítva arra, hogy tanúbizonyságot tegyen: mi az, amire ő és egyedül ő képes. Ezért az életnek a szó szoros értelmében az utolsó pillanatig, az utolsó lélegzetünkig van értelme.” Abban pedig nem hitt, hogy van végérvényesen elrontott élet: „Még azt az életet is, amelyet látszólag elrontottunk, visszamenőleg értelemmel tölthetjük meg, ha éppen a felismerés által meghaladjuk önmagunkat.”

Utóbbi megállapítását Tolsztoj kisregényével, az Ivan Iljics halálával is illusztrálta – Frankl szerint a szépirodalomnak, a könyvek olvasásának akár terápiás hatása is lehet. Úgy tartotta, a megfelelő könyv a megfelelő időben akár életet is menthet.

Viktor Franklnak a második világháborút követően több mint harminc kötete jelent meg, köztük Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben, amely 6 millió példányban kelt el. E kötet magyar kiadása az 1946 és 1976 között tartott, szellemes stílusú előadásaiból ad szemelvényeket. (Több más könyvét is lefordították magyarra, így az Értelem és egzisztencia, A szenvedő ember, valamint a Birkenwaldi szinkronizáció című kötete is megjelent a Jel Kiadó gondozásában.)

1946-ban a bécsi neurológiai poliklinika vezetőjének választották. 1947-ben házasodott újra, Eleonore Katharina Schwindt több mint ötven évig a tudomány területén is társa volt. 1955-ben a Bécsi Egyetemen a neurológia és pszichiátria professzora lett. A Harvardon óraadó tanár volt, San Diegóban logoterápiai tanszéket alapított. 91 évesen még előadást tartott, 1997-ben, 92 éves korában halt meg.

A múzeum Viktor Frankl 110. születésnapján, március 26-án fog megnyílni.

A mai ember rendkívül érdekelt abban, hogy mások érdeklődjenek utána. Itt láthatóan deficit van. Az ipari társadalom olyan embert hoz létre, aki a magányosságtól szenved. Meghallatlanul, ám szakadatlanul kiáltanak emberi melegség, emberi közelség után. Az intimitás után oly’ mértékben epekednek, hogy készek minden árat megfizetni, minden áldozatot meghozni, ama veszély ellenére, hogy intimitás intimitást követ. A szexuális intimitást már csak egy lépés választja el a promiszkuitástól.

Amire valójában szükség van, az kevésbé a minden áron való intimitás, sokkal inkább az intim szféra védelme. Amire szükség van, az a bátorság a magányossághoz, a magányosság alkotó módon való létrehozása, az embertársaktól való negatív elszakadás átalakítása meditációra való pozitív alkalommá.

Az ipari társadalom egyoldalúan a vita activára helyezi a hangsúlyt, és ez az egyoldalúság kompenzációt igényel: a vita contemplativát. Az aktivitás ellentétének nem kell passzivitásnak lennie − reciptivitás is lehet. Valójában szüksége van az embernek az egyensúlyra az alkotó lehetőségek között, hogy értelmet adjon az életnek és azoknak az alkalmaknak, melyeket egy-egy találkozás és szerelem ad.

Vannak jelenségek, amelyek nem akarhatók: nem akarhatok hinni, szeretni, remélni, nem akarhatok akarni. Ezek és a rokon jelenségek nem manipulálhatók. A manipuláció csak a szubjektumnak objektummá változtatása hátterében lehetséges. Ez ismét odavezet, hogy egy objektumot, amely felé a szubjektum céltudatosan irányul, figyelmen kívül hagyunk. Ha valaki önmagát manipulálja, miközben egy intencionális érzelmet akar kikényszeríteni, akkor szem elől veszíti a céltárgyat, amely felé az érzelem irányulna, ha ezt saját maga csírájában nem fojtotta el.

Részlet: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben, Jel Kiadó, 2005