„Nagy ajándék, hogy a gondviselés újra és újra megajándékozza Magyarországot, a magyar népet olyan emberekkel, akik képesek arra és elég erősek ahhoz, hogy egyben tartsák azt, amit talán kisszerűbb sorstársaik életében egymást kizáró ellentétnek érzékelünk – partikularitást és egyetemességet, lokálist és univerzálist, egyszerűt és nagyszerűt, magyart és európait, hitet és tudományt, anyaságot és tudósi hivatást – és képesek megőrizni a keresztény hit egységét ”– fogalmazott búcsúztatójában Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnöke Erdélyi Zsuzsannát méltatva azt mondta: „erősen hisszük, hogy ő egyike volt azoknak a küldötteknek, akik nem csupán léteztek, hanem feladatukkal érkeztek valahonnan, és tartoztak valahova, és a köztes több mint kilenc évtizedre a magyar néprajzművészet kölcsönkapta őt felfoghatatlan hatalmú megbízójától, egyben ajándékul az akadémia is.”
Erdélyi Zsuzsanna Komáromban született, 1921. január 10-én Erdélyi Pál és Remisovszky Hedvig gyermekeként. Nagyapja Erdélyi János (1814–1868) író, irodalomtörténész, filozófus.
A Veres Pálné Gimnázium után először közgazdaságtant hallgatott, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán magyar–olasz–filozófia szakokon tanult. 1931–43-ig a Fővárosi Zeneiskola zongora tagozatára járt. 1943-ban ösztöndíjasként Rómában tanult. 1944 és 1948 között a Külügyminisztériumban dolgozott, de a fordulatot követően elbocsátották. Lajtha László segítségével az 50-es évek elején került a Népművészeti Intézethez.
1953–1963 között a Művelődésügyi Minisztérium népzenei kutatócsoportjában ismerkedett meg a magyar népzene-népművészet gazdag forrásvilágával, 1964 és 1971 között a Néprajzi Múzeum népzenei osztályán dolgozott. 1971 és 1987 között a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának lett munkatársa. 1987-ben nyugdíjba vonult, de 1987–1990 között a Filozófiai Intézet tudományos munkatársaként működött.
Szakrális szövegfolklórral, a népköltészet szimbolikájával foglalkozott. 1968-ban hallott először archaikus népi imádságot egy nagyberényi asszonytól, ezt követően a középkori eredetű szöveghagyományt, a népi Mária-költészetet, a szóbeliség és az írásbeliség kapcsolatát és a népi vallásosságot kutatta. Több tízezer szöveget gyűjtött. 1980-ban Esztergomban létrehozta a népi vallásosság gyűjteményét.
1999-ben a Szent István Akadémia tagja lett. 2002-ben csatlakozott az MMA-hoz, 2011-től a köztestület rendes tagja, 2012 és 2014 között a népművészeti, néprajzi tagozat vezetője volt. 2014 őszén munkájáért a Magyar Művészeti Akadémia Nagydíjában részesítették.
A vallásos néphagyomány és szövegfolklór, a szóbeliség-írásbeliség kapcsolatának legnagyobb hatású kutatójaként a népköltészet szimbolikája és az archaikus apokrif népi szövegek kutatása terén elért, európai összefüggéseket is feltáró munkásságáért 2014-ben elnyerte a Nemzet Művésze címet.
Legismertebb művei az Adatok a magyar népköltészet szimbolikájához (1961), a Hegyet hágék, lőtőt lépék – Archaikus népi imádságok (1974), az Aki ezt az imádságot... – Élő passiók (2001) és a ...Századokon át paptalanúl... (2011) című kötetek.
Erdélyi Zsuzsanna munkásságát számos díjjal ismerték el, megkapta a Magyar Köztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendjét (1991), a Magyar Köztársasági Emlékérmet (1992) és a Kossuth-díjat (2001) is.
