Petőfi TV: mintha az írógép küzdene a tablettel

Nagy dologra vállalkozott az M2 esti sávjában március 15-én elindult Petőfi TV. Ki a célközönség?

A nevében és dizájnjában egyaránt a Petőfi Rádiót a képernyőre alkalmazó csatorna alapvető lazasága, struktúrája, témái és produkciói mind egy irányba mutatnak: a fiatalok ízléséhez igazítani a kissé avítt köztévét. A megvalósításra sem panaszkodhatunk sokat, hiszen az M1 Híradójának komédiásaihoz képest még az első randevú lámpalázában égő petőfis műsorvezetők is a profizmus szobrai. Egyetlen hiba csúszott csak a közmédia számításába: a korosztály, amelyet elérni kívánnak. Mert annak tagjai már egyáltalán nem néznek tévét.

Nem lehetett a múlt héten megnyitni egy hírportált, elolvasni egy lapot vagy megnézni egy nem köztévés híradót úgy, hogy az M1 bakiparádéjáról ne értesültünk volna. A csapból is ez folyt, mémek tömege árasztotta el az internetet, az inkompetencia mulattató kavalkádja mindenkit hozzászólásra ösztökélt. Az MTVA vezérigazgatója szerint azért, mert ők annyira fontosak, hogy az egész ország figyeli minden mozdulatukat. Teljesítményükért pedig dicséretet, nem letolást érdemelnének. Egy párhuzamos univerzumban, ahol a nyilatkozatok alapján ő él, bizonyára. De itt, nálunk a milliárdokból összetákolt tanácstalanságért jár a letolás. És ha mindez gőgös kivagyisággal, indokolatlan önfényezéssel párosul, nemcsak a dorgálás, de a hangos nevetés is indokolt.

Mindezek fényében felüdülés átkapcsolni a Petőfi TV-re. Az M1 profi híradót ígért, és bohóctréfákat sugárzott, a Petőfi TV azonban hozta, amit elvárhattunk tőle: lendületes műsorokat, amelyek igyekeznek maradéktalanul kihasználni a legfrissebb divatirányzatok nyújtotta lehetőségeket.

Különös hibrid jött létre a csatornával. Az M2 a legkisebbeknek szól, az M1 és a Duna az idősebb korosztálynál rúghat labdába, ha egyáltalán, ám a fiatalok a nézettségi mutatók tanúsága szerint messze elkerülték eddig a közmédiát. Az MTVA-nál láthatóan felfedezték, hogy ha ezen változtatni akarnak, a saját terepükön kell meggyőzni a tízen- és huszonéveseket. Játékba kell hozni a világhálót: a Facebookot, a Twittert, az Instagramot, a Youtube-ot. Olyan témák érvényességét, és ezzel újfajta beszédmódokat is el kell fogadniuk, amelyek korábban kívül estek a közmédia látókörén. Ezzel azonban óhatatlanul is kitágul a csatorna értelmezési tartománya, és bizonyos szempontból megszűnik klasszikus tévéként működni.

De mégsem válik új médiummá, hiszen nem lépheti át a határait. Megreked a megjelenési formák között, vagyis két szék között a pad alá huppan. A célközönség tagjai az interneten elérhető eszközöket az interneten használják. Nincs szükségük egy csatornára, amelyik bemutatja, hogyan működnek manapság a fiatalok. Minek nézzék, ha megélik? A nemzedék, amelyről beszélünk, már látókörön kívül van, és aligha csábítható vissza a képernyők elé.

Kicsit olyan ez, mintha a televízió hőskorában rádióműsorok áradoztak volna a tévézés nyújtotta előnyökről.