Senki sem akar háborúzni Kárpátalján

Pál István „Szalonna" szerint öt év múlva a táncházmozgalom Kárpátalján is virágozni fog. De vajon lesz-e béke?

– És mi lesz, ha már nem lehet? A városi revival biztosítja a folytatást, de vajon lesz utánpótlás hagyományőrzőkből is?
– Ha az igény megszűnik vagy erőteljesen csökken, akkor a cigányzenészek máshová adják a gyereket, olyan vonalra, aminél biztosítva látják a jövőjét. Kiscsipás velem egyidős, és azért lett prímás, mert az embereket érdekli ez a zene. Abban is biztos vagyok, hogy Florin fia muzsikálni fog, mert a palatkai zenének akkora a keletje. Úgyhogy semmi más nem kell hozzá, csak kereslet. Kárpátalján is ugyanezt tapasztalom.

– Pedig ott sokkal kevesebb az adatközlő.
– Beregszászon mesterkurzusokat tartunk. Nemrég bejött rá Kabza Oszkár nagypaládi muzsikus cigányember, és arra kért, hogy tanítsam, mert ő is attól a Murzsa Gyulától tanult annak idején, akitől én. Megkértem, hogy hegedüljön, és olyat muzsikált, hogy megállt a levegő. A következő alkalomra már több rokonát is hozza tanulni. Azért jönnek, mert Újlakon, Nagypaládon és a környéken újra kezdték hívni a romákat bálokba, keresztelőkre muzsikálni. Persze a nagy öregek meghalnak, ez az élet rendje, de ahol igény van rá, ott mindig lesz utánpótlás. A brácsa és a bőgő előbb kopik ki, hiszen a mai napig sokfelé, így Erdélyben is az a szokás, hogy a lakodalmakba a szintetizátoros mellé hívnak prímást is, a hegedű marad tehát a legtovább.

– Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, hogy a folytonosság megszakadt.
– Amikor nem volt rá igény. Akkor viszont jöttünk mi, és megtanultuk a még élőktől a nótáikat, és ezáltal most egyfajta összekötő kapocs lettünk köztük és a fiaik, unokáik között, hozzánk jönnek visszatanulni a saját zenéjüket. Az én esetem a nagypaládiakkal nem egyedi, ugyanez történt Palatkán, ahol Koncz Gergő segítette Florint több prímás felvételével, de erre táncosok között is van példa. A magam részéről hiszek abban, hogy ez a kultúra nem ér véget a falvakban sem, mert a táncházmozgalom hatására fennmarad rá az igény. Lehet, hogy nagy szavaknak hangzik ennek a jelentőségét emlegetni folyamatosan, de tény, hogy ma magyar nyelvterületen nem lehet úgy tíz kilométert utazni, hogy ne lenne egy tánccsoport, vagy szervezett néptáncoktatás. Akik pedig ebben nőnek fel, azoknak mindig is lesz igényük az élő zenére.

– Ahhoz képest, hogy már egyszer utolsó órát kongattak, ön nagyon bizakodó.
– Azt tapasztalom, hogy egyre nagyobb a bázis, egyre több ember szereti a népzenét és az élőzenét. Annak van igazából értelme a gyerekeknél, ha a táncegyüttessel párhuzamosan egy zenekar is felnő. Püspökhatvan egy pici falu a Galga mentén, Pest megye utolsó faluja. Apu itt gombamód neveli a zenészpalántákat, ki tud állítani öt teljes felállású gyermekbandát, ez azt jelenti, hogy a fúvóstól a cimbalmon és a bőgőn át a harmonikáig, akik képesek kimuzsikálni egy lakodalmat. Én nem hiszem azt, hogy mindenhova nekem kellene mennem. Persze ha tehetem, szívesen megyek, és beülök bárki mögé.

– Ezen a szinten még be lehet csak úgy ülni bárki mögé?
– Természetesen. Egyszer, amikor felkerültem Budapestre, valamelyik folkkocsmában muzsikáltunk. Megjelent egy szakállas idős ember, és megkérdezte, hogy beülhet-e mögém tercelni. Felajánlottam neki, hogy tessék csak muzsikálni. Nem, ő tercelni akart. Beült, és hatalmasat muzsikáltunk. Láttam, hogy az összes szatmári nótát betéve tudja. Aztán megköszönte, és elment. Én megkérdeztem, hogy ki volt, és akkor mondták, hogy Járóka Sándor. Az az ember, akinek a neve előtt a mai napig mindenki leborul, egyszerűen beült mögém tercelni, pusztán azért, mert szeretett muzsikálni. Én is lehúztam tizenvalahány évet másodhegedűsként, miközben prímásnak vágytam, de tudtam élvezni azt is.

– Kárpátalján mi a helyzet a táncházmozgalom terén? Ez az egyetlen olyan terület, ahol még nem virágzik igazán ez a revival jelenség.
– Azért is indul be nehézkesen, mert arrafelé még nagyon erősen érvényesül a Mojszejev-féle irányzat hatása, aminek következtében a faluban táncoló emberek, az öreg hagyományőrzők tánca nem számít színpadi értékű jelenségnek, persze lassan azért oldódni látszik a helyzet. Most lesz húszéves a táborunk Péterfalván. Én úgy éreztem, hogy jó ez a tábor, de kevés az évi egy hét, ezért nemrég elkezdtünk egy mesterképzést Beregszászon, amit három félév alatt szeretnénk oda fejleszteni, hogy a legjobbakkal elindulhasson a népzenei és néptáncos képzés a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán. Már a második körben járunk. Házról házra kopogtattam, így sikerült összehívni száz-százhúsz pedagógust, zenészeket és táncosokat. Megszereztem hozzá a pénzt, megnyertem az ügynek a Hagyományok Házát, amelyik a mesterképzéshez az akkreditációt és a szükséges kellékeket adja, illetve a beregszászi főiskolát, amelyik a helyszínt biztosítja. Már ott tartunk, hogy ennek hatására táncegyüttesek, gyerekegyüttesek, zenekarok alakultak. Leültünk a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséggel, a Kárpátaljai Népfőiskolával, a beregszászi főiskolával és a Pro Cultura Subcarpathicával, és megszerveztük, hogy a képzésben részt vevő öt zenekar a saját régiójában vállaljon be havi egy táncházat. Ez most indul, így lesz havi öt táncház Ungvártól Rahóig. Reményeim szerint öt év múlva már elmondhatjuk, hogy a táncházmozgalom Kárpátalján is virágzik.

– Hacsak a háború ezt nem akadályozza meg.
– Hogy a háborúnak mi lesz a kimenetele, azt senki sem tudja, de mindenki reménykedik, mert nemzetiségtől függetlenül senki nem akar háborúzni Kárpátalján, de megkockáztatom, hogy egész Ukrajnában sem. Biztos, hogy ha komolyabbra fordul a dolog, és a fiatalabb korosztályt elkezdik vinni a frontra, az nagyban megakasztja nemcsak a kulturális életet, hiszen éppen a keresőképes embereket kezdték most összeszedegetni. A frontra egyelőre még csak a hivatásosokat vitték, de a civil lakosságot is elkezdték kiképezni Munkácson a laktanyában.

– Ennek egyenes következménye, hogy ha eddig ők tanították a zenét vagy a táncot, akkor annak is vége szakad.
– Ez konkrétan így igaz. Az egyik rokonom, akit Viskről elvittek, zenetanár. Ugyan most hazaengedték egy időre, de megbénult az oktatás. Még ennél is nagyobb gátja a kulturális életnek, hogy annyira elértéktelenedik a pénz, hogy lassan semmire sem jut, és ilyenkor természetes, hogy minden fontosabb, mint hogy egy táncházban muzsikáljanak.

– A Magyar Állami Népi Együttes Kárpátaljáról szóló műsorának elkészítésében tevékenyen részt vett. Vajon eljut az üzenete azokhoz is, akiket érint?
– Turnéra indulunk vele, egészen Kijevig elmegyünk, a magyar részen pedig Ungvárra, Beregszászra, Técsőre visszük el. Nem félek a visszhangjától, saját tapasztalatból tudom, hogy a konfliktusokat csak a politika élezi ki, az emberek tudnak és akarnak is egymás mellett békében élni.