– Szibériában született kétvallású családban, aztán a keleti határszélen, Bialystokban töltötte gyerekkorát. Mennyire határozta meg a szemléletmódját ez a határhelyzet?
– Kétségkívül érdekes helyzetet teremtett, hogy a családom egyik része pravoszláv gyökerekkel rendelkezik. Elég csak azt megemlíteni, hogy először megünnepeltük a katolikus karácsonyt, majd rá két héttel a pravoszlávot. Szóval jóval több időt töltöttünk ünnepléssel, mint a legtöbben, és persze ajándékból is több jutott. És kár lenne tagadni, hogy az a körülmény, hogy a pravoszláv vallás értékeivel és árnyoldalaival is megismerkedhettem a katolikus mellett, valamiféle távolságtartást és rálátást is kialakított bennem. Sajnos a protestantizmus és a judaizmus ünnepeivel és hétköznapjaival kapcsolatban már nem szerezhettem hasonló tapasztalatokat, holott voltak idők, amikor erre lehetőség nyílt Lengyelországban is. Persze ismerek ma is olyan családokat, ahol természetes módon ünneplik a karácsonyt és tartanak hanukát. Ám összességében elmondható, hogy olyan korszak kezdetén vagyunk, amikor a multikulturalizmus víziója kezd zavaróvá válni, és inkább az összeütközés és a konfliktusok jellemzik a különféle kultúrák egymáshoz való viszonyát. Hét éve fejeztem be A mi osztályunk című darabomat, ami eredendően a lengyel történelem sötétebb oldaláról szólt, viszont egészen más hangsúlyt kapna, ha most mutatnák be először. Elég csak arra utalni, ami nemrég Franciaországban történt, ahol láthatóvá vált, hogy a toleranciát magáénak valló identitás leple mögött micsoda pokol rejtőzik. Visszatérve az eredeti kérdéshez: nagyon fontos volt számomra az, hogy olyan helyen nőttem fel, ahol két meghatározó vallás volt jelen. Ráadásul mindezt a kommunizmus kontextusában kell elképzelni, egy olyan városban, ahol a világháború előtt a lakosság negyven százaléka, közel 80 ezer fő volt zsidó, ám a háború után már csak a hiányuk maradt jelen. Ez azt jelenti, hogy nagyjából minden második lakóházban ők éltek, és ezekben folytatódott később a városban élők élete. Ez hatással van az emberre pszichológiailag.
Ünneplésből nem volt hiány gyerekkorában
Fotó: Hegedűs Márta
– Vidékiként mennyire volt nehéz elfogadtatnia magát az elitista Varsóban?
– Mikor huszon-egynéhány éves voltam, az egyik akkori legfontosabb lengyel kulturális folyóirat, a Student pályázatot hirdetett recenzió megírására. Ezért aztán elkezdtem recenziókat írni a meghatározó kulturális eseményekről. Krakkóban számos érdekes előadáshoz volt szerencsém, hiszen akkoriban a Stary Teatr falai között működött az ország talán legjobb színháza. Nagyon különleges időszak volt ez, hiszen ott alkotott akkoriban Tadeusz Kantor vagy éppen Andrzej Wajda. Úgyhogy én remek rálátást kaptam a lengyel kultúrára, mely olyan fantasztikus időszakát élte akkoriban, amire azóta sincs példa. Jan Koniecpolski álnéven kezdtem publikálni, és kiderült, hogy van érzékem a kritikaíráshoz, érzelmes és érdekesen megírt szövegeim születtek a színházi előadásokról. Úgyhogy a varsói intellektuális elitet elkezdte izgatni, ki írhat ezen a néven. Sokáig a titok megmaradt titoknak. Amikor aztán lelepleztem magam, akkor nagy volt a csalódottság. Hogy lehet – kérdezték a varsói elit köreiben –, hogy ezeket a recenziókat, melyeket színészek, rendezők olvasnak figyelmesen, valójában egy krakkói kölyök írta? De ez nem foglalkoztatott túl sokáig, én egyszerűen csak a színházzal akartam törődni. Ma már nyilván egészen más nézőpontból szemlélem ezt a közeget, olyan valakiként, aki tudatosan távolodott el a véleményformáló elittől. Nem töltöm a hétvégéimet azzal, hogy a premierek utáni fogadásokon részt vegyek. Kisgyerekes apa vagyok, úgyhogy ami szabad időm van, azt a fiaimnak szentelem.
– Nemrég komoly elismerés érte a lengyel kultúrát, hiszen Oscar-díjat kapott Pawel Pawlikowski filmje, az Ida. Hazájában mégis sokan fanyalognak. Ennek mi az oka?
– Ez alapvetően az irigység pszichológiájáról szól, amit nekem is volt szerencsém megtapasztalni. Ha valakit ismerni kezdenek vagy elismernek a nagyvilágban, akkor mifelénk rögtön utálat veszi körül, persze azért mindig akadnak néhányan, akik örülnek ezeknek a sikereknek. Ez valójában összefüggésben van a katolikus mentalitással. A protestánsok esetében létezik egyfajta ethosz, hogy muszáj sikert elérni, és hogy az elért siker az megérdemelt és nem kell szégyellni azt. Minél keletebbre megyünk, azt tapasztaljuk – és különösen igaz ez Oroszországra –, hogy az emberek azért imádkoznak esténként, hogy a szomszéd tehene dögöljön meg holnapra. De ez nem lengyel vagy magyar sajátosság, hanem emberi.
---- Oldal címe ----
– Az Ida témája, ahogy az Ön egyik híres drámájáé is, a nagyon összetett és terhelt lengyel–zsidó viszony. Mennyire van ma jelen a lengyel politikai közbeszédben az antiszemita szólam?
– Egyfelől elindult egy hullám, egy kedvező fordulat Jan T. Gross könyvének köszönhetően. (A lengyel születésű amerikai történész, szociológus 2000-ben megjelent Szomszédok című könyve, mely azt mutatta be, hogyan irtották ki egy lengyel falu zsidó lakosságát a helyi lengyel lakosok, annak idején óriási vitát gerjesztett Lengyelországban – a szerk.) Mert nem csak azt mutatta meg, hogy igenis továbbra is létezik az antiszemitizmus nálunk, de azt is, hogy beszélhetünk egy korábban nem azonosított szociológiai fogalomról, az anti-antiszemitizmusról is. Lengyelország esetében azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy milyen magatartást tanúsítanak ezen a téren a katolikus lelkipásztorok. Sajnos elmondható, hogy sokan közülük nem a hívek lelkével törődnek elsősorban, hanem azzal, hogy valamiféle tudatlanságban tartsák őket. Sokan gondolják azt Lengyelországban ma is, hogy a zsidók uralkodnak valójában az országban, holott az igazság az, hogy a katolikus egyház az, ami tényleg komoly befolyással bír a lengyel társadalom működésére.
Tadeusz Slobodzianek: A Katona József Színház társulata olyan együttes, amiben remek szólisták is vannak
Fotó: Hegedűs Márta
– Az Ida kapcsán – és más művek esetében is – gyakran hangzik el az antipolski (lengyelellenes) jelző. Mit takar pontosan ez a fogalom?
– Létezik a lengyel konzervatív politikai osztálynak egy olyan része – ide újságírók, vagy mondjuk úgy, propagandisták is szép számmal sorolhatók –, akik előszeretettel használják ezt a címkét. Ez a címke, egyszerűen fogalmazva, hülyeség. A lengyel kultúra jelentős képviselői Adam Mickiewicztől Juliusz Slowackin át Slawomir Mrozekig vagy Witold Gombrowiczig bizonyos kritikai attitűddel fordultak a lengyelség, a lengyel sajátosságok kérdése felé. Viszont vannak, akik ahelyett, hogy saját emberi mivoltuk gazdagításán fáradoznának, egy olyasfajta patriotizmusban találják meg önmagukat, ami szerintem valamiféle komplexusból táplálkozik. Nem tudom, Magyarországon mi a helyzet, de nálunk meghatározó nemzeti karakternek számít az irigység, a féltékenység és az árulás, vagy az árulók keresgélése. Számomra a lengyel kultúra előbb felsorolt alakjai hősök, és nem árulók. Mondok egy történelmi példát. A januári felkelésben (1863-ban indult lengyel–litván felkelés az Orosz Birodalom ellen – a szerk.) részt vett – most pontos számokat fejből nem tudok idézni – pár tízezer felkelő. Ugyanakkor a lengyelség jelentős része együttműködött az oroszokkal, hivatalt vállalt, csinovnyik volt. A kollaboránsokban működő lelkiismeret-furdalásnak köszönhetően a következő nemzedék – az ő leszármazottaik – már máshogy állt a szabadság és a függetlenség kérdéséhez. Nagyon nehéz különválasztani a hősöket és az együttműködőket, ez egy igazi írónak való feladat.
– Önt is szinte megállás nélkül támadják a lengyel sajtóban. Mivel szolgált rá erre a kétes népszerűségre?
– Valaha én is újságíró voltam, tudom, miben áll a kritikus mestersége. Tudom, hol húzódik a határ a becsületesség és a becstelenség között. Az például a korrupció egyfajta formája, amikor látom, hogy egyik nap az újságíró arról tölt fel képeket a Facebookra, hogyan vodkázott együtt színészekkel vagy rendezőkkel, majd másnap ír egy komoly recenziót arról a darabról, amihez az említetteknek köze van. Vannak bizonyos szabályok. Ha kritikus vagy, ne járj bankettekre. Én a barikád mindkét oldalát jól ismerem, hiszen először kritikákat írtam, majd úgy döntöttem, színdarabok írásába kezdek, és szerencsére abban is sikereket értem el. Úgyhogy csak annyit tudok mondani a kritikusoknak: írjatok ti is színdarabokat, és abból majd tanultok valamit! Értem én egyébként az újságírói traumát. Ülni a komputer előtt azért, hogy valamivel megteljen a képernyő, ám a végeredmény minden lesz, csak nem műalkotás vagy irodalom, hanem csupán egy recenzió, ami az esetek többségében ráadásul valójában nem más, mint egy feljelentés. Az újságíró nem a saját véleményét fejezi ki, ő egy lobbista. Ez egy ilyen mechanizmus, amit jól ismerek, ráadásul szerencsére úgy működik, hogy minél rosszabbat írnak, annál többen jönnek a színházunkba. Ez egyébként még a kommunizmus öröksége, amikor ha az újság rosszat írt valamiről, az ember biztos lehetett benne, hogy érdemes megnézni.
– Akkor a személyét érő támadásoknak nincsen semmiféle ideológiai vagy politikai mellékzöngéje?
– Az újságírók azt hiszik, ha valaki színházigazgatóvá válik, az csak úgy történhet, hogy jóban van a hatalommal. Holott másról van szó. Esetemben az történt, hogy egy kisebb színház a vezetésem alatt talpra állt és láthatóvá vált, ezért szavaztak nekem bizalmat, amikor Varsóban három színház, illetve intézmény összevonásából létrehozták a Teatr Dramatycznyt. És mikor kiderült, hogy egy ilyen drámai színház képes működni, rögtön megindult a médiatámadás, beindult az irigykedés. A felháborodásnak annak kellene szólnia, ha valami rosszul működik, de ez esetben is másképp történt, a siker vált irritálóvá. Még az is felháborodást váltott ki, hogy Magyarországról hívom meg a Katona József Színház gárdáját vendégelőadásra. Évente kétezren végeznek Lengyelországban a színháztudományi szakokon és nagyjából száz színész és pár tucat rendező fejezi be a tanulmányait. Nincs annyi színház, ami ezeket az embereket mind felszívhatná. A megváltozott gazdasági környezet, a helytelen kultúrafinanszírozás és az átgondolatlan kulturális képzés együtt oda vezetnek, hogy minél több pénzt öntünk a kultúrába, annál többet igényel. Ez persze feszültséget okoz. Szóval így néz ki most a helyzet. Ám egyelőre működik a színház, ugyanakkor nem esem kétségbe, ha meg kell válnom az igazgatói posztomtól, mert az nem életcél számomra. Voltak egyébként félelmeim, hogy az igazgatói feladatra szánt idő és energia eltávolít majd az igazi szenvedélyemtől, a drámaírástól, de szerencsére kiderült, ez a hirtelen támadt médiavihar jótékony hatással van a vérkeringésemre, és feltölt adrenalinnal.
A lengyel szerző és színházigazgató szerint az újságírók valójában lobbisták
Fotó: Hegedűs Márta
– Részt vett egy beszélgetésen a budapesti Lengyel Intézetben, ahol többek között azt mondta, a Katona József Színházat mércének, jó példának tarja. Mivel váltotta ki az elismerését épp ez a teátrum?
– Úgy alakult, hogy a szellemi fejlődésemben a krakkói Stary Teatr játszott meghatározó szerepet, ahogy már említettem, ahol a repertoárt néhány fantasztikus rendező víziója alakította, akik versenyeztek egymással többek között a színészekkel való együttműködésben. Ez egy remek társulat születését eredményezte. Olyan csapatot, ami kiválóan működik együtt együttesként, ugyanakkor számos virtuóz is akad benne. Ezt a fajta színházcsinálást tartom a legérdekesebbnek, és ezt látom a Katona esetében is. És még valamit, ami nagyon fontos: itt klasszikusokat éppúgy értelmeznek újra, ahogy prózai műveket is színpadra adaptálnak, de ugyanúgy támaszkodnak a kortárs drámaírók munkáira is. Olyan dramaturgokkal dolgoznak együtt, akik nagyon jó színházat csinálnak. A színház története a dráma története, és a legnagyobb korszakai – az ókori görög színház, az angol Erzsébet-kori színház, a spanyol klasszicizmus korszaka, az orosz realizmus vagy a lengyel groteszk – mind az íróknak volt köszönhető elsősorban. Az író szüli a színházat, az első lépés pedig maga a szó, ami Istentől jön.
