– Mostanában több olyan filmet is készített, amelyek drámai vagy vígjátéki helyzetben, de romantikáról, az élet és a szerelem nehézségeiről, férfi és nő közötti konfliktusokról beszélnek.
– A film a kezdetektől foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, különösképpen az emberek közötti kommunikáció nehézségeivel, azon belül is a szerelemmel. A téma szinte végtelen, és mindig van valami új, amit el lehet mondani. De hogy egészen őszinte legyek, egy kicsit már unom a romantikus komédiákat, és néha arra gondolok, adjanak már a kezembe egy fegyvert és inkább azzal menekülnék egy thrillerben.
– És az mennyire fárasztó, hogy szerepei zömében újra és újra szerelembe kell esnie a vásznon?
– Önmagában nem fáraszt, mert a szerelem csodás és pozitív energia. Ezt az érzést pedig átadhatom az embereknek. Szerelembe esni, szerelmet keresni jó, és jó dolog, hogy a vásznon annyiszor történhet meg, ahányszor csak akarjuk. Mert a mozi azért végső soron fantázia, lehetőség, hogy ellépjünk a valóságtól. Szerencse, hogy vannak álmaink, reményeink, és van mozi is, ahol lehet álmodozni, és azzal nem bántunk meg senkit.
– De abban egyetért, hogy a humor ezekben a filmekben jó eszköz a történetmesélés kiegészítéseként?
– A humor mindenhez jó eszköz. Nem szabad a dolgokat túl komolyan venni, és ha kellő humorral közelítünk bármihez, akkor képesek lehetünk nevetni is rajta. Mindannyian érzünk magunkban haragot, igazságtalanságot, gondolunk arra, hogy kihasználnak minket, de ha mindezt feloldjuk a humorban, máris jobban megbékélünk magunkkal és a világgal.
– Azt hogyan viseli, hogy több mint harminc éve folyamatosan a férfiak titokzatos vágyát testesíti meg?
– Nem mindig olyan jó dolog ez, mint ahogy sokan gondolnák, sőt van, hogy kifejezetten terhes a kitüntetett figyelem. Világhíresnek lenni jó, mert a dolgokat könnyebbé teszi a szakmában, de a magánéletben nehézségeket okoz, s akkor már egyáltalán nem tartozik a kedvenc tulajdonságaim közé. Elmondhatom például, hogy nagyon földhözragadt életem van, minden reggel 6.15-kor kelek, hogy a gyereket iskolába vigyem, s nem a tükör előtt nézegetem magamat hosszasan. Szeretem a munkámat, szeretek jól kinézni, s egy reprezentatív eseményen jól esik a férfifigyelem, mint minden nőnek. De ez felelősség is, ami könnyen félelembe csaphat át, hogy mindezt elvesztheti az ember, túl öreg, kövér lesz ahhoz, hogy még valakit érdekeljen. De a viselkedésemet mindez nem változtathatja meg, és persze azt sem hiszem, hogy örökké fiatal leszek. Folyamatosan gondolok például a jövőre, s látom magamat idősen. Bár az öregkor valószínűleg nem lesz olyan vicces, mint amilyennek most elképzelem.
– Ebből az életszemléletből fakad, hogy, ahogy hallottam, nem pártolja például az önről készült fotók kiretusálását?
– Szerintem a retusálás elsődlegesen a rossz fotós munkájának a megmentése, ráadásul, miközben eltünteti az árnyékokat, kiradírozza a képekről a ráncaimat is, amelyeken már 48 éve dolgozok. A tény az, hogy ezzel a művelettel eltűnik az én kifejezőerőm, közvetve a személyiségem. Ha minden megkülönböztető jegyet eltüntetnek az arcról, teljesen egyformák leszünk. Erről eszembe jut a Ne nézz vissza! című filmem, amelyben ugyanaz a szerepem Monica Belluccival, ugyanazt a figurát játsszuk, ugyanúgy nézünk ki. Ennek eléréséhez rengeteg trükk volt a filmben, s már akkor is megdöbbentett, hogy mennyire megváltozik az ember személyisége, ha megváltozik az arca. Én pedig nem szeretem, ha tökéletesnek látszom, ha úgy nézek ki, mint egy baba – mert az nem én vagyok.
– A filmekben nagyon különböző típusú férfiakkal bonyolódik kapcsolatba. A valóságban mit vár el egy férfitól?
– Nincs típusom, nem fizikai a férfiideálom, inkább a férfi személyisége fontos számomra. Ami elsődlegesen számít, az a figyelem és az őszinteség. A macsó, egocentrikus férfiakat és a gonoszságot pedig egyáltalán nem szívelem.
– Jól tudom, hogy az életben sosem házasodott meg?
– Így van, partnereim voltak, de meg nem házasodtam. Azért meg soha nem is akartam, mert muszáj. Talán azért alakult ez így, mert túl sokat adok magamból, és szükségem van arra, hogy érezzem, nem adtam mindent egészen oda. Őszintén szólva hiszek a házasságban 20 évesen és 80 évesen, de közötte? Nagyon nehéz kérdés ez.
– És milyen érzés anyának lenni?
– Imádom! Ha megtehetném, hogy 12 gyerekem legyen, 12 lenne. De ahhoz 10 további életre is szükségem lenne.
– A kilencvenes években úgy tűnt, hogy komoly hollywoodi karrierje lesz: szerepelt többek között a Rettenthetetlenben, és volt James Bond-lány A világ nem elégben. Aztán a dolog valahol megrekedt
– Nem is tudom, egyszerűen nem történt meg. Ott voltam, de kényelmetlenül éreztem magam, amiben nyilván szerepet játszott, hogy gátlásos voltam, és nem beszéltem anyanyelvként az angolt. És biztosan az is probléma volt, hogy nem voltam kellőképpen ambiciózus, ami az amerikai filmszakmában elvárás: az életben pedig ambiciózus vagyok, de a karrieren belül nem vagyok mohó. És amikor egyszer egy társaságban ezt mondtam, rám szóltak: akkor mit keresel itt, miért nem mész haza? És tudja mit? Igazuk volt. Arról nem beszélve, hogy az anyaságot sem tudtam később a karrierrel összeegyeztetni, akkor pedig már nem voltam eléggé jelen, nem tudtam folyamatosan nyakamba venni a világot, és utazni összevissza. Meg aztán nem is jött szembe olyan szerep, amihez tíz körömmel ragaszkodtam volna. És ne feledje, végső soron a színészszakmát sem én választottam, így alakult.
– Gondolta volna a Házibuli után, hogy harminc évvel később ilyen híres lesz?
– Nem. Hogyan is képzelhettem volna? Volt, hogy felmerült bennem, egész életemben színésznő leszek, de ilyen elismerésre nem gondoltam. A szakma más területei pedig egyáltalán nem érdekelnek, mint például a rendezés, amihez idő és türelem kell, és mostanáig nem éreztem késznek rá magamat. Az írás ezzel szemben csodás. Bárcsak író lettem volna! Vagy táncos. Vagy zenész. De persze a színészetnek is megvan az előnye: semmihez nem ért igazán az ember, de el tudja játszani, hogy bármihez ért.
– Azt a metamorfózist hogyan élte meg, hogy tinédzserből anya lesz a vásznon? Például a Házibulihoz képest a LOL – Zűrös kamaszok című filmben ön játssza egy korábban önhöz hasonló tinédzser anyját.
– Nem is tűnt fel a hasonlóság, amikor olvastam a forgatókönyvet. Szerettem a történetet, ahogy anya és lánya együtt él, s mindketten keresik a szerelmet. De az természetes, hogy most anyát játszom, később pedig majd nagymamát, mint a Házibuliban Denise Grey. De ez az élet természetes menete. Azt játszod, ami éppen vagy. Nem tudnék eljátszani egy 20 éves lányt, és nemcsak azért, mert nem lennék hiteles. Ami engem érdekel, az a folyamat, amin keresztül megyek.
