Egyszerre jelenik meg e műveken a felszabadultság, a belső derű, a harmónia, s velük szemben a dráma, a feszültség. Sok az ellenpont Aknaynál, nem véletlen tehát, hogy újra és újra visszatér a diptichonhoz, amelynek két fele mintegy eltérő képi minőségek hordozójaként kerül egymás mellé.
A legeklatánsabb példa erre az a nagyméretű 2014-es kép, amely ugyan nem az Emlék, hanem az In memoriam 1914–1918 címet viseli, s amelynek alcíme (Tisztelgés Biró Ottó nagybátyám előtt, aki Lodznál elesett) újra csak művészete személyes ihletéséről beszél. Az időszak legtöbb festményéhez hasonlóan ezen is architekturális elemek jelennek meg: az érintetlen, illetve a háborús pusztítások által megsemmisített, deformált részletek együttese.
E kompozíciókon egyre gyakrabban tűnik föl a kép egyik fölső sarkában egy olyan nagy négyszögletes mező, amely mintegy a megnyitására utalhat a tér és az idő új rétegei felé, s amely lehetőséget ad a szabad közlekedésre a földi és az égi szféra, az emberek és az angyalok közössége, „a világ és a Teremtő között”.
Erről beszél a harmadik terem segítő, festő angyalainak az együttese a Megváltó alakja körül, s erről a különös átlényegülésről kapunk képet az angyalfejek együttesén keresztül a szűk, folyosószerű térben, valamint a Nagycenki angyalok sorozatában a negyedik teremben.
E művek együttesének, de ha úgy tetszik, az egész kiállításnak spirituális középpontja a Balatonbogláron 2011-ben felszentelt, s most a kiállításra kölcsönkapott oltárkép, amelyen csak Krisztus súlyos, erős kontúrokkal megfestett alakja látszik. A keresztet nem látjuk mögötte, alatta a Föld mintha a bolygó távolból szemlélt, egyre kisebbedő alakja lenne, magasba emelt karjai könyöktől nem láthatók. Még közöttünk van, de már a mennyek birodalmához tartozik.
(Aknay János: Az emlék jelene, Pécs, M21 Galéria. Látogatható május 10-ig.)
