Egy alkalommal úgy fogalmazott Aknay János, hogy művészetével ablakot szeretne nyitni és kapcsolatot teremteni a világgal és a Teremtővel. Valóban, ablakok és kapuk nyílnak művein keresztül a világra, és fordítva. Ezeken az ablakokon és kapukon bepillantva egyre teljesebb képet kaphatunk művészetéről. Mindig is jellemző volt rá, hogy szervesen épülnek bele újabb értékek, illeszkednek a korábbiakhoz.
Ezt példázza a pécsi kiállítás is, amely egyszerre összegzés és folytatás azóta, hogy Aknay János hatvanadik születésnapi, gyűjteményes tárlatát a szentendrei MűvészetMalomban és a debreceni Modemben megrendezte.
S ha a kiállítás egyszerre összegzés és folytatás, akkor mindjárt arra is érdemes utalni, hogy a belépőt fogadó nagy teremben Aknay legújabb művei láthatók, az Emlék című sorozat darabjai.
A baloldali teremben léphetünk vissza az előzményekhez, a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek terméséhez, amelyet egyszerre jellemez a szentendrei architektúra ihletése és a legszemélyesebb élmények feldolgozása. Így válik kiválóan érzékelhetővé a folyamat, amelynek során a művész kialakította sajátos geometrikus-konstruktív képi világát.
Az első, revelatív erejű szentendrei élményektől, illetve azok művekben való dokumentálásától jutott el ide. Közben egyre jobban megismerte a barokk város páratlanul gazdag építészeti örökségét, és új összefüggésrendszerben jelenítette azt meg. De átment egy igen összetett absztrakciós folyamaton keresztül is, a konkrét élményektől eltávolodva, a külső benyomásokat egyre inkább csak inspirációs forrásokként kezelve.
Az emlék jelene – a cím értelmezéséhez tudni kell, hogy 2007-ben született meg Emlék című festménye, amelyet egyszerre inspirált a város architektúrája és a felismerés, hogy az ő műveinek a jelenideje sokkal inkább megragadható az emlékezés folyamatában, mint az őt körülvevő világ látszólagos jelenében. Ettől az időtől kezdve a szentendrei architekturális elemek által inspirált művei döntő többsége ennek a felismerésnek a jegyében született. Ezt jól érzékelteti az is, hogy a 2010–2014 közötti termés alkotásainak java része az Emlék címet viseli.
Egyszerre jelenik meg e műveken a felszabadultság, a belső derű, a harmónia, s velük szemben a dráma, a feszültség. Sok az ellenpont Aknaynál, nem véletlen tehát, hogy újra és újra visszatér a diptichonhoz, amelynek két fele mintegy eltérő képi minőségek hordozójaként kerül egymás mellé.
A legeklatánsabb példa erre az a nagyméretű 2014-es kép, amely ugyan nem az Emlék, hanem az In memoriam 1914–1918 címet viseli, s amelynek alcíme (Tisztelgés Biró Ottó nagybátyám előtt, aki Lodznál elesett) újra csak művészete személyes ihletéséről beszél. Az időszak legtöbb festményéhez hasonlóan ezen is architekturális elemek jelennek meg: az érintetlen, illetve a háborús pusztítások által megsemmisített, deformált részletek együttese.
E kompozíciókon egyre gyakrabban tűnik föl a kép egyik fölső sarkában egy olyan nagy négyszögletes mező, amely mintegy a megnyitására utalhat a tér és az idő új rétegei felé, s amely lehetőséget ad a szabad közlekedésre a földi és az égi szféra, az emberek és az angyalok közössége, „a világ és a Teremtő között”.
Erről beszél a harmadik terem segítő, festő angyalainak az együttese a Megváltó alakja körül, s erről a különös átlényegülésről kapunk képet az angyalfejek együttesén keresztül a szűk, folyosószerű térben, valamint a Nagycenki angyalok sorozatában a negyedik teremben.
E művek együttesének, de ha úgy tetszik, az egész kiállításnak spirituális középpontja a Balatonbogláron 2011-ben felszentelt, s most a kiállításra kölcsönkapott oltárkép, amelyen csak Krisztus súlyos, erős kontúrokkal megfestett alakja látszik. A keresztet nem látjuk mögötte, alatta a Föld mintha a bolygó távolból szemlélt, egyre kisebbedő alakja lenne, magasba emelt karjai könyöktől nem láthatók. Még közöttünk van, de már a mennyek birodalmához tartozik.
(Aknay János: Az emlék jelene, Pécs, M21 Galéria. Látogatható május 10-ig.)
