– Hogy érintette, hogy megkapta a Kossuth-díjat?
– Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindegy nekem, kapok-e Kossuth-díjat. Úgy látszik, elrontottak. Egy időben úgy gondoltam, elég, ha a költő saját maga jónak és fontosnak tartja, amit ír, de mára már az is befolyásol, hogy mennyire nem veszik komolyan azt a szerzőt, akinek nincs Kossuth-díja. Akinek van, igen gyakran lenézi azt, akinek nincs. A kívülállók szemében pedig itt kezdődik a tekintély.
– Miniszterelnöki főtanácsadóként és miniszteri biztosként jelenleg is megbízatása van a kormánytól. Nem zavarja, hogy politikai elismerésnek tartják majd a Kossuth-díját?
– Lesznek, akik ezt fogják állítani. De azt senki nem állíthatja, hogy a Fidesz azonnal hozzám vágott egy Kossuth-díjat. Kilenc év – két teljes és egy megkezdett kormányzati ciklus – kellett, amíg eljutottunk ide. Igaz persze az is, hogy az elmúlt években benne voltam a Kossuth-díj-bizottságban, ami miatt ez nem kerülhetett szóba. Először a kilencvenes évek elején merült fel, hogy megkapjam az elismerést. Akkoriban harmincas éveim közepén jártam, és sokkal népszerűbb voltam, mint manapság. Az Antall-kormányzat megmondóemberei azonban lebeszélték a miniszterelnököt arról, hogy megkapjam a kitüntetést. Az volt az indoklás, hogy túl fiatal vagyok. A baloldali kormányok alatt a nevem föl sem merülhetett.
– Miért nem?
– Nem tudom. Nem tartom magam megszállott jobboldalinak: úgy határoznám meg magam, mint akinek gondolkodása nemzeti szabadelvű, esetleg hozzátéve, hogy transzilván. Az élet úgy hozta, hogy azok, akik értették és szerették a verseimet, nem fogadták el, hogy mások a politikai barátaim. Akik pedig közelebb álltak a politikai világképemhez, azok a verseimet nem annyira kedvelték.
– Ezt miből gondolja?
– A visszajelzésekből. Szerintem nem jutottak el odáig, hogy az esztétikai üzenetekkel foglalkozzanak. Ez aztán az ellentétes szekértáborra is igaz lett. Két vezető irodalmi folyóiratot tudnék mondani, az egyiket a politikai bal-, a másikat a jobboldalról, amelyek az elmúlt huszonöt évben le sem írták a nevemet. Érdemi értelmezési kísérlet legalábbis nem történt. Csak azzal tudom ezt magyarázni, hogy nálunk nem szokás differenciálni. Az ország meg van hasadva. Mind a költészet, mind a kritikai visszhangja mérgezett légkörben kénytelen létezni. Talán Bosznia-Hercegovina szellemi élete az egyetlen Európában, amely a mienkhez hasonló mértékben át van szőve indulatokkal. Engem soha nem a szerző vagy a világnézete érdekelt, hanem a mű; lapszerkesztőként, könyvkiadóként, az irodalmi élet szervezőjeként mindig nyitott voltam.
– És politikai döntéshozóként?
– Százszázalékosan. Rosszallom, hogy erre nem figyelt fel senki. Mindegy, hogy egy irodalmi díj odaítéléséről, egy forgatókönyv támogatásáról vagy egy intézményvezető kinevezéséről volt szó, kulturális államtitkárként mindig a saját szuverén értékösztönömre hallgattam.
– Amely nyilván szubjektív.
– Ezt a vitát azzal zártam le akkor is, hogy egy kultúrpolitikusnak kötelessége saját szuverén értékrenddel rendelkezni. Tudnia kell, hogy ki a jó rendező, múzeumigazgató és karmester, és ennek alapján kell meghoznia a döntéseit. Velem olyan nem fordult elő, hogy kulturális államtitkárként párt- vagy kormányzati utasításra kellett volna kineveznem, leváltanom vagy díjaznom valakit.
– Lesz új verseskötete?
– Hosszú huzavona után napokon belül elkészül a honlapom – azon kevés tollforgatók egyike vagyok, akiknek nincs ilyesmi. Itt megtalálható lesz minden befejezett versem, azok is, amelyek nem jelentek meg nyomtatásban.
– Pedig szívesen hangoztatja, hogy a könyvek világának nincs vége, ne temessük a Gutenberg-galaxist.
– Ugyanakkor régen hangoztatom, hogy vége annak a korszaknak, amikor versesköteteket lehetett írni. Ez a kifejezési forma az ezredfordulóra folytathatatlanná vált. Már a kilencvenes évek elején levontam a konklúziókat: az akkor megjelent kötetem alcíme az volt, hogy Szőcs Géza utolsó verseskönyve. Azóta is írok verseket, de köteteket nem. Ha meg is jelent kötetem, azt vagy nem én válogattam, vagy nem verseskötet volt a szó összefüggő, organikus értelmében. Közben viszont megjelentek műveim más műfajokban: regényt, drámákat írtam.
– Most dolgozik valamin?
– Van néhány adósságom, elsősorban színdarabok és filmforgatókönyvek, amelyeket szeretnék elkezdeni. Foglalkozom olyan versek fordításával is, amelyeknek nincs vagy szerintem nem elég jó a magyar fordításuk.
– A milánói világkiállításon való magyar megjelenésért miniszteri biztosként felel, ez a megbízatása 2015 őszén, az expó végével le fog járni. Még mindig arra készül, hogy ezután majd kormánybiztosként az Országos Széchényi Könyvtárt felügyelje?
– Egy ideje már foglalkozom „társadalmi munkában” a könyvtár jövőjével, és korábban valóban engem szemeltek ki erre a posztra. Akkor azért nem volt ez lehetséges, mert a világkiállítás előkészítése, amely most miniszteri biztosi megbízatás, még kormánybiztosi volt, és két kormánybiztosi tisztséget nem viselhettem. Az Országos Széchényi Könyvtár egyre jobban le van maradva az európai színvonaltól. A legnagyobb feladat a digitalizálás megszervezése: hatszázmillió oldalról van szó. Lehet, hogy végül nem ezt a megbízatást kapom, esetleg nem kapok megbízatást, és megírhatom a meg nem írt verseimet. De a könyvtár akkor is érdekelne, ha nem lennék már közéleti szereplő.
