A francia, aki előtt meghajol Amerika, de ő nem hiszi el

Patrice Leconte francia filmrendező Ne zavarjatok! című komédiája kapcsán nyilatkozott a Magyar Nemzetnek.

– Pályafutása első szakaszában vígjátékokat készített, és számos sikert ért el a műfajban. Aztán a nyolcvanas évek végén a dráma felé fordult, legnagyobb szakmai sikereit is ekkor és ebben a zsánerben érte el. A Ne zavarjatok! hosszú idő után ismét egy vígjáték – mindez visszakanyarodást jelentene a gyökerekhez?
– Valóban, az egybeesés nem véletlen. Amikor felajánlották a Ne zavarjatok! rendezését, nagyon jó alkalomnak éreztem, hogy visszakanyarodjak a komédiák világához, amit annyira szerettem. Előző filmem, az A Promise (Egy ígéret) nagyon intenzív szerelmi történet volt, így a vígjátékkészítés afféle rekreációs folyamat volt nekem.

– Rendezőként mennyire hiányoztak a vígjátékok?
– Nem mondanám, hogy az elmúlt években hiányérzetem lett volna. Alapvetően szeretem, ha a dolgok folyamatosan változnak, és ebbe jól illeszkedett, hogy a stílusomat és a műfajokat is folyamatosan váltogattam. Pályám elején valóban sok vígjátékot készítettem, de egy idő után úgy éreztem, ha örökké ezt csinálnám, hamar ráunnék a dologra. De azért a Ne zavarjatok! olyan volt, mintha hazatértem volna és újra fiatal volnék.

– A film főhőse egy olyan férfi, aki egy bolhapiacon vett bakelitlemez-ritkaságot szeretne csendben meghallgatni, de a körülmények folyamatosan közbeszólnak. A figura engem a nagy nevettetőre, Louis de Funes-re emlékeztet.
– Érdekes, hogy a főszereplő Christian Clavier-t gyakran hasonlítják Louis de Funes-hez, és bizonyos értelemben magam is látom a hasonlóságot. Ezúttal ezt az is erősíti, hogy a konfliktusos helyzetekre szélsőséges reakciókkal reagál a karakter, aki egyébként megmarad hús-vér figurának, és realista az őt körülvevő környezet is.

– A Ne zavarjatok! egy színdarab adaptációja, ami abban is tetten érhető a filmben, hogy kisszámú, zárt térben mozgatja a szereplőit. Nem félt ennek a korlátaitól?
– Amikor színdarabot adaptál az ember mozivászonra, mindig megvan az a lehetőség vagy kényszer, hogy teret adjon az egész műnek. Ezúttal úgy éreztem, ha egy lakásbelsőre redukálom a helyzetkomikumot, az segíti a filmet. A reményem az volt, hogy ha valaki megnézi a vígjátékot, ne arra gondoljon, hogy ez egy színpadi adaptáció, hanem arra, ez egy eredeti ambíció kreatív megvalósítása.

– Gyakran hangoztatja, hogy munkáiban különleges jelentőséget tulajdonít a kameramozgásoknak és beállításoknak. Itt a zárt térben finoman szólva is limitált lehetőségek álltak a rendelkezésére.
– Igaza is van, meg nem is. A saját filmjeimet valóban én állítom be, én vagyok saját magam kameramanja, így ebben most is volt kihívás. Azért választottam például a kézi kamerát, hogy könnyebben tudjam követni a főszereplőt és mozgását. A mobilitással továbbá olyan érzetet igyekeztem kelteni, mintha egy esti híradó riportját látnánk. Így nem korlátként, sokkal inkább egy újfajta kihívásként és teljes szabadságként éltem meg a választott filmezési módot.

– Karrierje első szakaszában állandó alkotótársa volt a portugál operatőr, Eduardo Serra, aki aztán nemzetközi, később hollywoodi karrierbe is kezdett – köszönhetően a közös munkájuknak.
– Kétségtelen, hogy sokat dolgoztunk együtt Eduardóval, és örültem, hogy az A Promise-ban a közelmúltban újra együttműködtünk. Eduardo után Jean-Marie Dreujouval kezdtem dolgozni, aki képes volt egyszerre adni saját stílusát a munkáimhoz, és közben nagyon jól össze is hangolódtunk, így a váltás nem okozott problémát.

---- Oldal címe ----

– Szó volt arról, hogy vígjátékokkal kezdte karrierjét és drámákkal érte el legnagyobb sikereit. A nemzetközi színtéren, és különösképpen az Egyesült Államokban viszont úgy tartják számon, mint a történelmi filmek specialistáját, akinek a legemlékezetesebb alkotásai a kosztümös, historizáló darabok.
– Amikor egy filmet készítek, sosem tudom, hogy a francia közönség hogyan fogadja, és éppúgy nem látom a lehetséges nemzetközi útját, fogadtatását sem, függetlenül a film stílusától vagy műfajától. Az 1990-es A fodrásznő férje kapcsán például álmomban sem gondoltam volna, hogy olyan rendkívüli nemzetközi pályát fut be, mert egy nagyon személyes darabnak tartom.

– Pedig az amerikaiak egészen odáig mennek, hogy a kortárs francia film legnagyobb hatású alkotójának nevezik.
– Komolyan? Ez egészen hízelgő. De ne higgye el egy másodpercig sem.

– Azért ebben biztosan szerepet játszik, hogy több filmjének is készült amerikai remake-je, sőt a Monsieur Hire kapcsán az is felmerült, hogy Amerikában, az ön közreműködésével készüljön el egy új változat.
– A Monsieur Hire kapcsán valóban volt szó amerikai feldolgozásról, és dolgoztunk is rajta egy darabig Paul Auster amerikai író-költő-forgatókönyvíróval, akit nagyon nagyra becsülök, de aztán a projekt szétesett, és sosem valósult meg. Pedig az előkészületek egy szégyenlős szakaszában a főszerepet John Turturrónak szántuk, a rendőr figuráját John Goodmannek, és be szerettük volna vonni a Coen testvéreket is. Ilyen az élet, egy filmes életében legalább annyi a félbemaradt, meg nem valósult filmterv, mint amennyit el is készít.

– Az úgynevezett francia újhullám az ötvenes évek végén indult és a hatvanas években futott ki, és sokak szerint egy új újhullám kezdődött a nyolcvanas években mások mellett Leos Carax-val, Luc Bessonnal. Közöttük a hetvenes években egy úgynevezett középgeneráció alkotott, köztük önnel, Claude Millerrel, Bertrand Tavernier-vel. Mi volt az előnye vagy a hátránya ebbe a középgenerációba tartozni?
– A mi generációnk – bár az ön által említett rendezők valamelyest idősebbek nálam – nagyon erősen táplálkozott a francia újhullámból, magunkra úgy is tekintünk, mint a francia újhullám gyermekei, akikre Truffaut és Godard mellett elsősorban még Chabrol hatott. Sokan azt hiszik, a filmipar egy nagy család, ahol az emberek közelről ismerik egymást. Az igazság az, hogy az említett generációs alkotókhoz képest én inkább közelebb álltam Bessonhoz és Jean-Pierre Jeunet-hez. És egy kivételtől eltekintve nem is mondhatnám azt, hogy a saját generációm hatott rám, dacára annak, hogy olyan filmeket készítettek, amelyeket szerettem.

– Korábban azt nyilatkozta, sajnálatos, hogy nem rendezett annyit színházban, mint szerette volna. Mi volt ennek az oka?
– Egy nap 24 órából áll, és ebbe sajnos nem fér bele minden, amit szeretnék. Imádtam azokat a darabokat, amiket színházban rendeztem, de amikor választanom kellett a kettő között, mindig a film mellett döntöttem. És szerencsére az utóbbi negyven évben szinte állandóan volt mit csinálnom a filmiparban.

– Pályafutását kritikusként, karikaturistaként kezdte. Ez az előzmény miképp befolyásolta rendezői pályafutását?
– A karikatúrák és képregények készítése megtanított arra, hogy rendezőként is gyorsan és pontosan dolgozzak. Kritikusként pedig a filmről való gondolkodásom erősödött.

– Még 2007-ben azt nyilatkozta, három filmet érez magában, aztán abbahagyja a rendezést. Azóta öt filmet készített már, és most sem beszélünk arról, hogy visszavonulna a filmezéstől.
– Akkor és általában nagy fáradtság vesz erőt rajtam, ha egy filmem nem sikerült, vagy nem lesz sikeres. Kétségtelen, hogy ilyenkor butaság egyszerűen nem gondolkodni rajta, hanem nyilvánosan bejelenteni egy ilyen lépést. Mert a mozi és a filmezés iránti vágy mindig erősebb, és felülemelkedik a szomorúságon. Ami pedig a jövőt illeti, egy ideje már foglalkoztat, hogy készítsek egy musicalt, rendes koreográfiával, sok tánccal – ha létezik lélekvándorlás, remélem, legközelebb egy bollywoodi rendezőként születek újra.