Kisplasztika ide vagy oda, 140 alkotás bemutatásához, amelyek többsége ráadásul körplasztika, nem kis hely szükségeltetik. Márpedig a Modern Magyar Képtár épülete ugyan impozáns, azt a négy kis termet, amelyben a biennálét megrendezték, összességében sem lehet nagynak nevezni. Így hát kevés az olyan szobor, amelynek hatása teljesen zavartalanul érvényesülne, finoman szólva is párbeszédet folytatnak egymással a művek, ami nem is lenne baj, ha jutna elég önálló tér mindegyiknek.
Térre már csak azért is szükség lenne, mert a kisplasztika a független műhelymunka lehetőségét kínálja az alkotónak, egyben azt a lehetőséget is, hogy javaslatokat tegyen bizonyos köztereken megjelenő művekre, egyelőre mindenféle kompromisszum nélkül.
Elég a pécsi belvárost körüljárni, hogy megtaláljuk azokat az elszomorító példákat, amikor a megrendelők, szoborállítók mindenféle művészi szempontot figyelmen kívül hagyva gyarapítják a város szobrainak számát, újabb és újabb pofont adva a közízlésnek – de persze beszélhetnénk Budapest belvárosáról is.
Fontos tehát, hogy a kvalitásos kisplasztikának tere legyen, a szó direkt és átvitt értelmében is.
Sokáig éppen Pécs volt a kísérletező, progresszív magyar kisplasztika központja, hiszen 1967-től a 2000-es évek elejéig itt rendezték meg a kisplasztikai biennálékat. Akkor állítólag elfogyott a pénz, mint az ország más biennáléira is, és sok egyéb másra, ami a kortárs művészettel kapcsolatos. Néhány év múlva a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége és a Magyar Szobrász Társaság kezdeményezésére a szentendrei Művészetmalomban elindították a szobrászbiennálék sorozatát, amelyeken az egykori budapesti nemzetközi kisplasztikai biennálékhoz hasonlóan a kisplasztika mérethatárait jóval túllépő művek is szerepeltek. A harmadik szentendrei tárlatot tavaly rendezték meg, a művésztársadalom reakciója szerint a jövőben az ottani és a pécsi rendezvény hasznosan egészítheti ki egymást.
Annál is inkább, mert Pécsett erőteljesebb a Szentendrén kissé hiányzó fiatalok jelenléte – például Veres Balázsé, aki a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége díját kapta –, s a biennálék korábbi törzskiállítói is hűségesen visszatértek az újrainduló kiállítássorozathoz. Ráadásul az utóbbi évtizedekben folyamatosan magas színvonalat produkáló üvegművészet (a Janus Pannonius Múzeum és a Dél Pannon Múzeumokért Közhasznú Egyesület díját elnyerő Hegyvári Bernadett) és kerámia (Kungl György) több jelentős képviselője is jelentkezett, így az első kvadriennálé mind színvonalával, mind a stílusok, anyagok változatosságát tekintve ígéretes perspektívát körvonalaz.
Erőteljes a konstruktív, illetve konkrét művészet jelenléte (Heritesz Gábor, Nagámi, Ingo Glass, Ézsiás István), de az egyéni mitológiáké is (Gellér B. István, Menasági Péter), a középgenerációt reprezentálja a Pécs Megyei Jogú Város díjával kitüntetett Gaál Tamás és a fődíjat, az Emberi Erőforrások Minisztériuma díját elnyerő Kelle Antal Artformer is.
A viszonylag későn indult, első önálló tárlatát tíz évvel ezelőtt megrendező alkotó tizenkét darabos, Gömbpozitúra című sorozatának két darabját küldte be a biennáléra, olyan műveket, amelyeket kezdetben fából, majd később vaskéregből készített, s amelyeken a részekre bontott és meghatározott pontokon különböző irányokban felfűzött gömbök részeinek játékos mozgása játssza a főszerepet.
A gondolkodás közhelyeit, a rutinszerű reakciókat, cselekvéseket ellenpontozzák a művekben megjelenő szellemes megoldások, a szobrok a széttagoltság és az együvé tartozás viszonyán igyekeznek elgondolkodtatni nézőiket, olyan problémákon tehát, amelyek ma Magyarországon mindenkit meglehetősen érzékenyen érintenek.
