„Még mindig a Műcsarnok Budapest és Magyarország legjobb kiállítási helye – fogalmazott Stefanovits Péter. – Pozíciójánál fogva és a belső felépítése miatt egyaránt. Nem csoda, hogy örök vágyuk a művészeknek, hogy itt állítsanak ki.”
Az elmúlt évtizedekben azonban ez nem volt egyszerű – mutatott rá a grafikus. Mint elmondta, egyrészt kevés kiállítást rendeztek a hazai művészek munkáiból, másrészt létezett egy szűkebb kör, a „csapat”, amely megtestesítette a hazai avantgárdot, kizárva a körön kívülieket, így nem juthatott más a falakhoz. Később azonban megváltozott a helyzet – hangsúlyozta Stefanovits, hozzátéve: „itt a politikai változásokra is gondolok”. A Műcsarnok vezetése a Magyar Művészeti Akadémia hatáskörébe került, és az elmúlt években komoly együtt gondolkodás indult el, amelynek most már mutatkoznak eredményei.
Az MMA-t azonban ezért az együtt gondolkodásért számos kritika, támadás érte, amelyek szerint a szalon, akárcsak maga az akadémia intézménye, korszerűtlen, retrográd képződmény, amely korlátozza a művészet szabadságát. A grafikus minderre úgy reagált, az ellenségeskedésnek elsősorban politikai gyökerei lehetnek. Hozzátette, hogy a Nemzeti Szalon „kiélezett kiállítás”. A hetedik évtizedében járó Vásárhelyi Őszi Tárlat kapcsán senki sem kérdez rá a résztvevőkre és a kimaradókra, ez a műcsarnoki rendezvény viszont nyilvánvalóan többletjelentéssel bír.
Stefanovits Péter véleménye szerint az automatikus, érvektől és szakmai szempontoktól független ellenállás a napi politikai csatározásokhoz hasonlít. Itt is emblémák és szlogenek szintjén zajlik a küzdelem. „»A művészet szabad, az MMA kirekesztő«, csak hogy egyet idézzek az elmúlt évek jelszavaiból. A kritikák ennek megfelelően a szakmaiságot mellőzve többnyire azzal foglalkoznak majd, hogy kik azok, akik nem állítanak ki, akik távol maradnak” – tekintett előre Stefanovits Péter.
A fiatal kollégák közül többen azzal utasították el a név szerinti felkérést, hogy ők már megengedhetik maguknak, hogy ne állítsanak ki itt – fűzte hozzá Jovián György. „Ezzel szemben több olyan élő klasszikust tudnék felsorolni – Lakner László, Deim Pál, Bartusz György –, akiknek már van akkora nevük, hogy megengedhetik maguknak, hogy részt vegyenek a Nemzeti Szalonon. Ez ilyen egyszerű.”
A festőművész kifejtette, Magyarországon 6000-8000 ember foglalkozik képzőművészettel, közülük körülbelül 800 aktív kiállító. E 800-ból sokan kaptak meghívást a Nemzeti Szalonra, hogy pontosan mennyien, azt csak a kurátor tudja, az biztos, hogy összesen 207-en vállalták el a szereplést. „A meghívás nagy megtiszteltetés, hiszen azt jelenti, hogy a felkért művész megjelenhet az ország legnagyobb presztízsű kiállítótermében. Sokan a fél karjukat odaadták volna, hogy meghívják őket, de kimaradtak, mások pedig visszautasítják” – mutatott rá Jovián György.
A távol maradók személyét illetően sem Jovián György, sem Stefanovits Péter nem bocsátkozott találgatásokba: „ezt csak N. Mészáros Júlia tudhatja”. De egyes művészek tüntető hiánya biztos, hogy nagyobb visszhangot vált majd ki, mint maga a kiállítás – tette hozzá Stefanovits. Holott az elemzéseknek, ideális körülmények közepette, a kiállított alkotásokkal kellene foglalkozniuk.
Nem véletlen a művészek szerint az sem, hogy az Off-Biennále Budapest elnevezésű kortárs művészeti programsorozatot ugyanakkor nyitják meg Budapesten, amikor a Nemzeti Szalont. Ez a független képzőművészeti kezdeményezés számos helyen jelenik majd meg, hagyományos kiállítóterekben és alternatív helyszíneken egyaránt, nemzetközi hírű alkotókat is elhozva Magyarországra. „Ez nyilván versenyhelyzetet teremt, ami egészséges dolog. Meglehet: protest-, vagyis tiltakozó kiállításnak is felfogható, azonban ha jól sikerül, legyen minél több ilyen a jövőben, hiszen ez csak segít a kultúrát kedvelő közönségnek és szakmának is” – fogalmazott Stefanovits Péter.
A grafikus hangsúlyozta ugyanakkor, hogy amíg a szalon ilyen nagyszámú meghívottnak lehetőséget biztosít, nincs értelme a tiltakozásoknak. Az a nyitottság, amelyet a Műcsarnok vezetősége megteremt, régóta nem adatott meg a hazai művészeknek. Jó példa erre az a szalonhoz kapcsolódó digitális tárhely, ahová minden 18 éven felüli művész feltöltheti, így a nagyközönség elé tárhatja a portfólióját – emelte ki a grafikus. Közel 800-an éltek is a lehetőséggel, az ő munkáik a kiállítás ideje alatt szabadon böngészhetők lesznek minden érdeklődő számára.
A nyitottság egy másik aspektusára utalt Jovián György, amikor kifejtette, hogy az elmúlt tizenöt évben a Műcsarnok elvesztette azt a funkcióját, amiért megépült annak idején, vagyis hogy a magyar művészetet a maga teljességében mutassa be. „Volt olyan év, amikor magyar vonatkozású kiállítás nem is kapott helyet. Az intézmény új vezetése ezzel szemben szélesre tárja a kapukat a magyar művészet előtt, bevonva a határon túli területek szereplőit is a vérkeringésbe. Függetlenül ettől a nemzetközi kiállítások is helyet kapnak majd, de a hangsúlyok eltolódnak a nemzeti reprezentáció irányába.”
Többen felvetették ugyanakkor, hogy ha a szalon valóban az utóbbi tíz év hazai tendenciáit mutatja be, és nyit a magyar művészek felé, miért maradt ki a legfrissebb képzőművészeti ág, az intermédia (a fotó, videó, számítógépes alkotómunka). Stefanovits Péter szerint ennek fizikai okai vannak: a Műcsarnok befogadóképessége szab határt. De mint mondta, jövőre tervezik az intermédia művészek munkáit is bemutató Nemzeti Szalont. Cáfolva ezzel azokat a véleményeket, melyek szerint a Műcsarnok vezetősége szándékosan mellőzi a legújabb technológiákat felhasználó művészetet.
Jovián György a szalon céljaihoz visszatérve kifejtette: a rendszerváltást követően volt néhány nagyszabású kiállítás, a pillanatnyi helyzetet bemutató szándékkal, ezek azonban nem bizonyultak tradícióteremtőnek. „Most reméljük, hogy egy nagyon igényes bemutató meggyőző képpel szolgálhat a közönségnek.”
„A legfontosabb, hogy elindult egy folyamat, amelynek során remélhetőleg természetessé válik a különböző művészeti ágak számára az évenkénti vetésforgóban megrendezett Nemzeti Szalon” – tette hozzá Stefanovits Péter.
Zárásként Jovián György kiemelte, hogy az alkotóknak elemi vágyuk, hogy megmutassák a produkcióikat, a Műcsarnok pedig fogalom a magyar művészetben, oda bekerülni hatalmas megtiszteltetés, „szakmai beteljesülés”. Ameddig ez így van, a festőművész szerint lesz értelme szalont rendezni. „Az pedig, hogy sokan még ezt is szándékosan félreértik, kimondottan magyar sajátosság.”
