– Orvosnak tanult a marosvásárhelyi egyetemen, de két év után átjelentkezett a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe.
– Gyerekkoromban határoztam el, hogy orvos leszek, agysebész akartam lenni. Fel is vettek az egyetemre, de időközben rá kellett jönnöm, nem nekem való. Nem szerettem, csak nagyon akartam. Szüleim mindig azt mondták, hogy azzal foglalkozzam, amit szívből szeretek. Mindenben támogattak. Egy kolozsvári barátom döbbentett rá arra, hogy a színház az én utam. A gimnáziumban a magyartanárunk tartott nekünk önképzőkört, a verseket, énekszámokat és színdarabrészleteket bemutattuk a szülőknek is. A Kolozsvári Színházban pedig nagyon sok előadást megnéztem. Így szerethettem meg a színházat. És elhatároztam, hogy felvételizek a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetbe. Olyan nagyságoktól tanulhattam, mint például Delly Ferenc. A diplomakiosztásnál aztán Tompa Miklós hívott el a Marosvásárhelyi Székely Színházhoz, rengeteg szép szerepet köszönhetek neki. Ő tanított meg rá, hogy a színház szentély, amelyben mindenkinek megvan a maga feladata, de ezt csak tisztelettel, alázattal lehet elvégezni. Úgy érzem, akkoriban sokkal nagyobb etikája volt a színháznak, mint manapság. A színház vezetői sokat törődtek azzal, hogy a pályakezdők fokozatosan, kisebb szerepekből építkezve találják meg a helyüket. Ez nagyon sokat jelentett. Kétévente jöttem Magyarországra is, érdeklődve figyeltem, hogy a magyarországi színházak hol tartanak.
– A legtöbbet a színházban Harag Györgytől kapta. Harag volt az, aki az új marosvásárhelyi színház megnyitásakor, 1975-ben Az ember tragédiájában Ádám szerepét adta önnek. Milyen útravalót kapott a mestertől?
– Csodálatos ember volt. Újfajta stílust teremtett, amelyik közelebb állt az emberekhez. Csak akkor lehetett nála érvényes egy gesztus, ha súlya volt. Ki tudta nyitni a színészek lelkét, végtelenül érzékeny volt a színpadra, a színészekre. Időt hagyott annak, hogy egy előadás kiforrja magát, de soha meg nem elégedő ember volt.
– Fontos szellemi műhely lehetett a marosvásárhelyi színház. 1974-ben, akkori feleségével mégis beadta kivándorlási kérelmét, útlevelet azonban csak négy év múlva kapott a román hatóságoktól. Miért döntött úgy, hogy hazát cserél?
– A magyar nyelv miatt. Hétszer utasították el a kérelmünket. Hajthatatlan voltam, tudtam, hogy bármeddig kitartok. Ha tolókocsin, de akkor is el akartam jönni Magyarországra. Nehéz volt megválni Erdélytől, de még most is nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek. Két utazóládába csomagoltuk bele az életünk. Ezeket az édesapám készítette, aki műbútorasztalos volt, így ebben a formában őket is magammal hoztam az új hazába. Miskolcon már nagyon vártak minket, három évig tartották a helyem. Ott Ivanov címszerepében debütáltam, de azonnal kaptam egy filmszerepet is. Aztán beindult a gépezet, sűrű évek elé néztem. Később Győrbe szerződtünk, ahol én újra együtt dolgozhattam Harag Györggyel Osztrovszkij Viharjában, amelyben Kuligin szerepét játszhattam.
– Aztán Várkonyi Zoltán hívására a Vígszínházba került.
– Óriási megtiszteltetés volt, hogy szerződést ajánlott. Első találkozásunkkor rögtön meginvitált a lakására. Úgy beszélgettünk, mintha életem első pillanatától fogva ismert volna. Fantasztikus ember, csodálatos színházigazgató volt. Sajnos nagyon hamar, pár héttel e találkozás után elveszítettük. Nagyon megrendített a halála, de szellemisége sokáig kísért minket. A Vígszínház igazi műhelyként működött, remek színészekkel játszhattam ott együtt.
– Több mint öt évtizedes színészi pályafutása során mi vezérelte?
– A színész számára a közönség a legfontosabb. Hogy őt valamilyen hiteles történettel gazdagítsuk. Hogy emlékkel tudjon hazamenni. A színház mindig közös ügy, közös munka. Ha mindnyájan élővé tudtuk tenni az író szándékát és közvetíteni a rendező elképzelését, akkor a közönségnek egy tartalmas előadás született. Elértük a célunkat, ha az előadást a közönség sokáig és felejthetetlenként őrzi magában. Professzorom, Delly Ferenc arra tanított, hogy minden szerepre úgy tekintsek, hogy azt nekem írták. Megfogadtam a tanácsát. Soha nem létezett számomra fontossági sorrend, szerepálom. Annak is megvolt a miértje, hogyha az volt a feladatom, hogy egy tálat vigyek be a színpadra, de a csönd is ugyanilyen fontos. Én így nőttem fel.
– Utolsó filmszerepét Szalay Györgyi és Dárday István Az emigráns – Minden másképp van című mozijában játszotta. Márai Sándort alakíthatta, amiért kiváló művészi címmel tüntették ki. Mi a legfontosabb útravaló, amit Máraitól kapott?
– A kilencvenes években ismerkedtem meg mélyebben műveivel. Köteteinek 1948-as bezúzása után csak ekkor jelenhettek meg újra az írásai. Megéreztem a csodáját, nyílt, egyenes ember volt. Számos nyelven tudott, de csak magyarul volt hajlandó írni. A magyar nyelv az egyik leggazdagabb, a szókincse határtalan, sokféleképpen árnyalható, sok színe van, nagyon finoman lehet kifejezni vele a gondolatainkat és érzéseinket. Nekünk színészeknek az a küldetésünk, hogy a legszebben beszéljük a nyelvünket.
– Munkásságát márciusban Kossuth-díjjal ismerték el. Mit jelent önnek ez a kitüntetés?
– Nagyon meghatott. Megtisztelő érzés. Boldogság.
