– Aztán Várkonyi Zoltán hívására a Vígszínházba került.
– Óriási megtiszteltetés volt, hogy szerződést ajánlott. Első találkozásunkkor rögtön meginvitált a lakására. Úgy beszélgettünk, mintha életem első pillanatától fogva ismert volna. Fantasztikus ember, csodálatos színházigazgató volt. Sajnos nagyon hamar, pár héttel e találkozás után elveszítettük. Nagyon megrendített a halála, de szellemisége sokáig kísért minket. A Vígszínház igazi műhelyként működött, remek színészekkel játszhattam ott együtt.
– Több mint öt évtizedes színészi pályafutása során mi vezérelte?
– A színész számára a közönség a legfontosabb. Hogy őt valamilyen hiteles történettel gazdagítsuk. Hogy emlékkel tudjon hazamenni. A színház mindig közös ügy, közös munka. Ha mindnyájan élővé tudtuk tenni az író szándékát és közvetíteni a rendező elképzelését, akkor a közönségnek egy tartalmas előadás született. Elértük a célunkat, ha az előadást a közönség sokáig és felejthetetlenként őrzi magában. Professzorom, Delly Ferenc arra tanított, hogy minden szerepre úgy tekintsek, hogy azt nekem írták. Megfogadtam a tanácsát. Soha nem létezett számomra fontossági sorrend, szerepálom. Annak is megvolt a miértje, hogyha az volt a feladatom, hogy egy tálat vigyek be a színpadra, de a csönd is ugyanilyen fontos. Én így nőttem fel.
