Csukás István: Az oktatás megáll a cipőbekötésnél

Csukás István a róla elnevezett díjról, a gyermekirodalom helyzetéről és a gyorsan elfelejtett szlogenekről.

– A magyar irodalom jelentős alkotói írtak a gyerekeknek Vörösmartytól Tersánszkyig, ma – ahogy sokszor hallani öntől – mégis méltatlan helyzetben van a műfaj. Hogy jutottunk idáig?
– A világon egyedülálló módon, szinte minden nagy alkotónk írt a gyermekeknek. Ez a műfaj tehát sosem volt idegen az irodalmunktól, egészen pontosan a gyermekirodalom sosem különült el, mindig is az irodalom része volt. Egy idő után azonban, sajnos, mintha szemeteskosárrá vált volna. Az irodalmi közvélemény számára megszűnt létezni, a szakma már jó ideje nem kezeli a méltó helyén a műfajt, nem is olvassák. Ennek több hátulütője is van. Praktikusan a legnagyobb baj, hogy ha a támogatásokról esik szó, könnyen kihagyják a gyerekeket. De az elhanyagolt állapot a szerzők alkotókedvére is hatással van. Én mindig elmondom, különösen a fiatal kollégáknak, hogy nem kell félni a gyermekirodalomtól, ez nem egy alsóbb lépcsőfok, nem visszalépés, épp ellenkezőleg. Nagy örömömre sok tehetséges fiatal szerző kapott rá a gyermekirodalomra az utóbbi években. De nagyon hiányoznak a szakmai műhelyek. A Csukás István-díj ebből a szempontból is hiánypótló lehet.

– Leghíresebb figurái, Süsü, Pom Pom vagy A nagy ho-ho-horgász hamar megjelentek a színpadon, a képernyőn. Könnyen elengedte a teremtményeit más művészek keze közé?
– Nagy élmény volt látni, ahogy a papírra vetett figuráim életre keltek a színpadon, a rajzfilmekben vagy a játékfilmekben. Szerencsére kiváló alkotótársakra találtam, akiknek a munkái dúsabbá, gazdagabbá tették a világot, amelyet megálmodtam. Másrészt ez is egy jó kaland volt számomra. Bár sosem avatkoztam bele abba, hogyan rajzolják vagy rendezzék a történeteimet, mert a suszter maradjon a kaptafánál. De a műfaji különbségeket látva rájöttem, hogy a legnagyobb dolog mégis az írás. A papír mindent elbír, nincs olyan dolog, amit le ne tudnék írni. Ha ezt a szabadságot vesszük, az írást a rajzfilm követi a sorban, amelynél úgyszintén szinte mindent meg lehet valósítani. A játékfilm már nehezebb ügy, ahogy a színpadon sem tehetünk meg mindent, amit akarunk. A műfaji kötöttségeknek azonban számos pozitív hozadéka is van: nem korlátozzák, épp ellenkezőleg, tovább gazdagítják az eredeti művet. A másik nagy felfedezésem ezzel kapcsolatban az volt, hogy a gyerekek képesek végigkalandozni a teljes műfaji palettán. Elolvassák a könyvet, meghallgatják a hangjátékot, megnézik a bábfilmet, a tévéjátékot, a rajzfilmet, és ugyanúgy élvezik – ugyanazt akár ötször is.

– Jól ismert szentenciája, hogy „gyerekeknek úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak jobban”. De mi kell ahhoz, hogy valakiből gyerekkönyvszerző váljék?
– Elsősorban tehetség, mint minden más műfajban. A gyermekirodalom szerves része a felnőttirodalomnak, mégis van némi különbség. Így aztán hajlamra és kötődésre is szükség van ahhoz, hogy valaki gyerekeknek írjon. Bontsuk ketté a kérdésben szereplő mondatot. Úgy kell írni, mint a felnőtteknek, vagyis ugyanolyan művészi élményt kell nyújtanunk nekik, nem szabad mindenáron oktatni és nevelni. Szükség van ezekre is természetesen, de épp oly módon, ahogy Tolsztoj vagy Móricz Zsigmond regényei oktatnak és nevelnek. Az életre kell oktatnunk. És ezt sokan elfelejtik, az oktatási módszereink megállnak a cipőbekötésnél. Ami borzasztóan kevés, a gyerekek ennél sokkal többet igényelnek. Az pedig, hogy kicsit jobban kell írnunk nekik, arra utal, hogy sokkal érzékenyebbek, mint a felnőttek. Kevesebb séma terheli az agyukat, vevők minden újdonságra. De éppen ezért alaposan meg is kell dolgozni a figyelmükért. Ez nagyon jó iskola lehet minden írónak. A gyerekek szemmagassága egy méter körüli, egészen más perspektívából látják a világot. Innen nézve mi magunk is másként tekinthetünk a környezetünkre, és sok mindent észreveszünk, amit felnőttként már nem. Az ő szemükkel nézni a világot: ez a tágassága, előnye és gyönyörűsége a gyermekirodalomnak.

– És felnőttként hogyan lehet rátalálni erre a nézőpontra?
– Mindenkinek van egy nagy kincsesbányája, a saját gyermekkora. Ha megtaláljuk az odavezető utat, akkor csodálatos bőséggel zúdulnak ránk az emlékek. Ilyen korszak soha többé nem lesz az ember életében. Az író számára ez nagy segítség. Ha egy kisgyermek viszonyulásait kell megértenem, visszagondolok a saját gyermekkoromra.

– Amikor, ahogy arról korábban sokszor mesélt, egész nap a hegedűjén gyakorolt, hegedűművésznek készült. Később aztán a költészet felé fordult, de hogy lett mindebből gyermekirodalom?
– Tizenhét éves koromban indult az irodalmi pályám. Ekkor jelent meg nyomtatásban egypár versem. Addig hegedűművésznek készültem, de amikor nyomtatásban láttam a saját nevem, eldőlt, hogy költő leszek. Miért hagytam ott olyan könnyen a hegedűt, holott felvettek volna a Zeneakadémiára is? Azt hiszem, azért, mert a hegedűművész interpretál, másnak a művét játssza el. Az írás pedig alkotás. A kétfajta tehetség közül pedig, amely bennem volt, az alkotó volt az erősebb. Pestre kerültem a jogi egyetemre, ami furcsa kitérő volt az életemben, két év múlva, égnek álló hajjal ott is hagytam. De így elég korán bekerülhettem az irodalmi közegbe. Azt szoktam mondani, hogy én még voltam valódi fiatal költő, ami sajnos a maiaknak nem mindig adatik meg. Tizenévesen kerültem az akkor frissen megnyílt Hungária kávéházba, az írók egyik törzshelyére. Azonnal befogadtak, ami óriási élmény volt. Hallgatva a beszélgetésüket úgy éreztem, valami hatalmas folyamat részévé váltam. Másrészt olyan tudásanyaghoz jutottam, amelyet semmilyen egyetemen nem oktatnak. És így kerültem Weöres Sándorhoz is, aki beajánlott szövegírónak Kodály Zoltánhoz, aki épp óvodásoknak készített daloskönyvet. Kottára írni, ritmusra írni, ez volt a legnagyobb iskola számomra. Volt, hogy Weöres hamar megunta Kodály újabb és újabb kifogásait, és abbahagyta a szöveget, a megkezdett strófát pedig én folytattam. Gondoljunk bele, egy akkora művész, mint Kodály, túl a hetvenen, óvodásoknak szóló művel bajlódott! Többször feltette a kérdést, hogy kiből lesz a jövő közönsége, majd meg is válaszolta, abból, akit gyerekkorában megtanítunk rá. Erre ma már szinte senki sem gondol.

– Lehet változtatni ezen a – ahogy fogalmazott – méltatlan helyzeten?
– A gyerekeket elküldik úszni, tornázni, dzsúdózni, teniszezni, ami nagyon helyes, de érdekes, hogy az izmok mellett a legfontosabb részét, a fejét nem edzik. Rengeteg iskolás gyerek van, akik még sosem jártak színházban, nem olvastak el egy könyvet. Ez így nem működik! Amit gyerekkorukban nem kapnak meg színházban, irodalomban, filmen, azt soha többet nem fogják megkapni. Ezért is mondom mindig, hogy minden állami támogatás felét, amit a kultúrára fordítanak, adják a gyerekeknek. De az is elképzelhetetlen, hogy nem kapnak enni, hogy rengeteg gyerek éhezik. Ez botrány. Minden választásnál azt halljuk, hogy a jövő, a jövő. Egy év múlva pedig már sehol sincs a jövő, mert mindenki elfelejti. Tessék gondolkozni: étel és kultúra nélkül húsz év múlva milyen lesz a szellemi színvonal?