Egy férfi a kereszt alatt

Olasz Ferenc Balázs Béla-díjas fotóművész Passió címmel albumot adott ki a Kárpát-medencei kálváriákról.

Kutatások, hiteles történeti feldolgozások hiányában azt is nehéz követni, mikor, hogyan bővült az eredeti, a kánoni evangéliumok szerinti hét állomás először kilencre, majd az 1700-as évek közepén Porto Maurizió-i Szent Lénárdnak köszönhetően tizennégy stációs keresztúttá, amely Jézus halálra ítélésétől a sziklasírba való temetéséig tart.

De kimaradnak olyan fontos helyszínek és események, mint az utolsó vacsora vagy az árulás helyszíne, az Olajfák hegye. „Érdekes – jegyzi meg Olasz Ferenc –, hogy az ókeresztény művészetben nem ábrázolták sem a keresztre feszítést, sem pedig a feltámadt Krisztust, helyettük csupán egy keresztet találhatunk, ami a középkorban a győzelem jelképe volt, az üdvösség fája, amelyen Krisztus királlyá dicsőül. Hála Istennek, nekem is sikerült három olyan szobrot találnom a Felvidéken – Komjátiban, Galgócon és Szentharmaton –, ahol nem a szenvedő Krisztus jelenik meg, hanem egyenes tartásban viszi a vállán a keresztet.”

Hála Istennek, még nagyon sok mindent sikerült találnia és megőriznie is. Ami a megőrzést illeti: most elsősorban saját régebbi, legkorábbi fotóira gondolok, az 1967-es magyarpolányi sorozatra, amely fekete-fehérben megjelenve mintegy a fotográfusi vállalkozás időbeli ívét érzékelteti. Ami pedig a megtalálást: természetesen megtalálta az utolsó vacsora ábrázolását Selmecbányán, az egyik legszebb barokk kálvárián, amelyet Csontváry Kosztka Tivadar is lefestett,  ahol néhány évvel ezelőtt még romokban hevertek az egyes stációk.

Úgy tűnik, mára megújult ez a páratlan műegyüttes, amelynek egyik szép párhuzamát találjuk Győrben, ahonnan ugyancsak nagyszerű képek kerültek az albumba. Sok felvétel viszont a romlás jeleit mutatja, gondozatlan kereszteket, töredezett figurákat vagy éppen a barbárság nyomait, mint a püspökszentlászlói képek a megcsonkított keresztekről, hiányzó szobrokról.

Elég persze csak egyet visszalapozni, hogy a felvidéki Pered gondozott, virágágyakkal körülvett kálváriája láttán felébredjen bennünk a remény, hogy máshol is egyre több helyen szerveződik újjá a vallási közösség, megőrizve, megújítva értékeit.

Ugyancsak szimbolikus az az állapot, amelyet a fotográfus Mözs határában rögzített: ott a kálvária gabonaföldek között áll, úgy tűnik, háborítatlanul, a lelki táplálék képzetét társítva a testi mellé. Bókaházán borostyán futja be, tapadókorongjaival rombolja a kő felületét, Kehidán iszalag ágai fonják körül.

A váci kálvária is a lakott területtől távolabb található, egy magaslaton, magányát a télen, felhős ég előtt készített kép is hangsúlyozza – szobrait azonban gondosan bebugyolálták, úgy tűnik, vannak helyek, ahol a magányos, kiszolgáltatott kálváriák sem védtelenek.

A jászberényi Pieta festését pedig éppenséggel nemrégiben újíthatták meg, Mária és Krisztus arany koronája népi szobrász munkájára vetíti a fényt, amely átszellemíti, az örökkévalóságba emeli a gyakorlatlan kézzel, de annál nagyobb áhítattal formált szobrokat.

Sokféle szempontból lehetne osztályozni a kálváriákat: az építészi, szobrászi teljesítmény nagysága, korszakok, stílusok, ikonográfiai típusok vagy éppen a mű állapota szerint – bármilyen szempontot választanánk, a balfi, magas oszlopon elhelyezett Pietát biztosan nehéz lenne bárhová is besorolni, olyan gazdag az oszlopon látható, Jézus szenvedésének eszközeit bemutató motívumsor.

Olasz Ferenc azonban nem a tudós, hanem a művész szemével közeledett a témához, s miközben természetesen dokumentálja is a fennmaradt emlékanyagot, minden esetben igyekszik az egyénit, a máshol nem fellelhető szépséget, a szakralitás és az esztétikum különös elegyét megmutatni, az idő és tér koordinátái közül kilépve egyféle alkotótársként továbbgondolni, újra átérezni a kálváriaépítők szándékait, érzelmeit.

A kassai, győri, selmecbányai, soproni és más kálváriák nagyszabású együttesei alkalmat adnak neki, hogy képsorokkal kommentálja az egyes stációkat, közeli képekben mintegy kiemelni, egyéníteni a passió egyes szereplőit, arcvonásokat, kézmozdulatokat hangsúlyozni.

Sok-sok képet szentel az anyag, a festés részleteinek, máskor a kálvária és a környezet kapcsolata ragadja meg. És szerencsére nemcsak a keresztet diadalmasan hordozó Krisztus alakjával mutat meg olyan megközelítési módokat, amelyek igen ritkának mondhatók, de például a galgóci keresztlevétellel vagy a fertőszéplaki kálváriával is. Utóbbinál egyszerre látjuk Krisztust a kereszten, Pieta-ábrázolásként anyja karjaiban és a Szent Sírban elhelyezve. Barokk építmény ez a mű, de a középkori alkotásokban természetes egyidejűséget használja, hasonlóan a zalaszántói neogótikus építményhez, amelyen egyszerre látjuk a keresztet, tövében a Pieta-ábrázolás alakjaként megjelenő Máriát és legalul az üres sírt a feltámadás jeleként. A kereszt mögött egy valódi gótikus templom áll, előbukkanó román kori festésnyomokkal.

Egyetlen univerzum részeként jelennek meg a különböző korokból származó épített, festett, faragott részletek, a hit, a feltámadásba, megváltásba vetett hit univerzumának a részei. Természetes hát, hogy az album végén önmagukat is eme univerzum részeként értve búcsúznak az olvasótól, a fotók nézőjétől az alkotók: „Isten dicsőségére e könyvet készítette Olasz Ferenc és Kovács Klára – 2015.”

(Olasz Ferenc: Passió – Kálváriák a Kárpát-medencében. Szerzői kiadás, 2015, 383 oldal. Ármegjelölés nélkül.)