Galaktika 300. – így írnak sci-fit a magyar írók

Parti Nagy Lajos, Cserna-Szabó András és Dragomán György – többek között ilyen nevek vannak az ünnepi Galaktikában.

Jó szándék ide vagy oda, egy nagyon picit persze hamiskás érzés annak örülni, hogy a magyar kortárs irodalom színe-java nem átall megmártózni egy röpke flört elejéig a tudományos-fantasztikus irodalom űrhideg vizében. Mert ezzel mintha elfogadnánk egy igencsak önkényes felosztást szép- és műfajirodalom, avagy magas és alacsony irodalom között.

Holott épp a Galaktika fényes múltja tanúskodik arról, hogy voltak korok, amikor a haladó szellem, a társadalombírálat és a nem a bumfordi világproletári értelemben vett nemzetköziség is olyan műfajokon keresztül talált utat a vasfüggöny keleti oldalán rekedt országokba, mint a sci-fi. Stanisław Lem, a Sztrugackij-fivérek vagy éppen Isaac Asimov esetében is meglehetősen nehéz lenne szétválasztani a rutinos műfaji szerzőt az érzékeny szépírótól és a mélyenszántó gondolkodótól. És akkor olyan „pályaelhagyókat” nem is említettem, mint Kurt Vonnegut, aki maga is a sci-fi berkeiben próbálgatta szárnyait.

Ezek a berkek mindmáig – hazánkban is – az egyik legjobban szervezett irodalmi szubkultúraként működnek, saját kánonnal, sztárszerzőkkel és olvasói fórumokkal. Éppen ezért egyébként nem is olyan könnyű vállalkozás neves íróinktól, hogy kiteszik magukat a kritikának, ami a műfaj szerelmesei felől érheti őket.

Ami igaz, az igaz, a jubileumi szerzőgárda névsora igencsak impozáns. Adott írást többek között Parti Nagy Lajos, Szabó T. Anna, Dragomán György és Csányi Vilmos, de Cserna-Szabó András vagy Benedek Szabolcs neve is garancia szokott lenni a színvonalas írásokra.

Ami mindenesetre általános tanulságként megfogalmazható a mostani antológia kapcsán: kortárs szépíróink a műfaji kalandozás során sem bújnak ki a bőrükből – ami nem feltétlenül hátrány egyébként. Parti Nagy egy kissé misztikus történetet vezet elő Egy ezüstóra előzményei címmel a különleges képességgel megáldott teremőrről, aki egészen furcsa viszonyba keveredik a rábízott festményekkel. A történetnek pikáns mellékízt ad, hogy maga a nagy gyűjteménytulajdonos, Ernst Lajos is az egyik szereplője. Böszörményi Gyula elvont, sajátos hangulatú és a műfaj szabályait igen alaposan betartó írással örvendezteti meg az olvasót egy ugyancsak furcsa szabályok között működő világba kalauzolva őt (Isa, por és homou).

Kevésbé talált magára ebben a műfajban Csányi Vilmos. A mester című novella a virtuális térben magára maradó fiatalokat veszi górcső alá – sajnos a fiatalos nyelvezetet nem sikerült meggyőzően eltalálnia a szerzőnek. A Partiumból áttelepült Dragomán György esetében nincs mit csodálkozni azon, hogy egy határátkelés nem éppen megszokott kalandját meséli el (Hőc-hőc).

Cserna-Szabó András ezúttal sem hazudtolta meg magát. Smafu című írása egy a klasszikus sci-fi- és bulvártémát – az idegenek elrabolnak és szexuális együttlétre akarnak kényszeríteni – értelmez újra, igencsak merészen, történeti miliőbe helyezve azt, és humorral gazdagon tálalva.

A novellák mellett persze ebben a számban is találni ismeretterjesztő témájú cikkeket. Hosszasabb írás veszi számba az egyre aktuálisabb kérdést: el tud-e költözni az emberiség valaha a Földről, új lakhelyet találva a kozmoszban. A poént nem lőném le, de senki ne kezdjen azért csomagolni

(Galaktika. XXXVI. évf., 2015. március)