Mayberian Sanskülotts: Valójában nagyon suttyók

Egy szájhősködés nyomán alakultak, és még véletlenül sem bájosak. Terítéken a Mayberian Sanskülotts.

Kérges tenyerű, rettenthetetlen és brutális harcosokat képzeltem magam elé. Vikingeket, illetve a korai szláv államokat, a ruszokat megalapító társaikat, akiket varégoknak hívtak, s akik nem voltak rest Bizáncnak vagy a korai arab kalifátusoknak is nekimenni. Ilyen arcok villantak be, amikor először megláttam: Mayberian Sanskülotts. Persze kiderült, erről szó sincs, az elnevezés egy zenekart takar, méghozzá nekem igen csak tetszetőst. Egyébként sincsenek már varégok, meg vikingek sem. Mondjuk a híres Rurikkal amúgy se szívesen futnék össze egy sötét sikátorban.

No de akkor mi is, kik is a Mayberian Sanskülotts(ok)?

– Öt éve, még a Hunniában volt egy kiállításmegnyitóm, és kérdezték a szervezők, lenne-e hozzá valami aláfestő zene, erre viccből mondtam: ja, Zitával (Csordás Zita – ének, szintetizátor, gitár) van egy közös zenekarunk – mesélt a megalakulás gordiuszi pillanatáról Balogh Gallusz gitáros. A szájhősködést pedig annyira komolyan vették, hogy a srácoknak egy hét alatt össze kellett hozniuk egy komplett programot.

Így készült az aloneinkápmegyer. Minden nap vonattal rohantak ki Káposztásmegyerre, Zita szobájában vették fel egy kazettás magnóval az egészet, 14 számot. A zenélés pedig nem állt meg, két év múlva elkészült a csapat második albuma, a PseudoDeath, amelyen érződik, hogy a kezdeti panelpop ütemei még inkább elmélyülnek. A zenekarhoz ezután csatlakozott Hromkó István dobos és Szigeti Árpád basszusgitáros, így azóta kvartettként működik a kezdeti duó.

A kedves sajtó és úgy általában a zenét kedvelő nagyközönség is valahogy mindig ragaszkodik ahhoz, hogy ilyen-olyan stílusba bepasszírozzon egy-egy előadót, zenekart. Még ha kényszerérdek is eme beidegződés, a Mayberiant akkor sem igazán lehet beszuszakolni így sehova.

Ezért sem szeretik, sőt berzenkednek attól, hogy a bájos jelzőt aggatják rájuk úton-útfélen. Ettől mindenképpen szeretnének elhatárolódni. Ahogy Zita megfogalmazta, elsősorban azért, „mert a »bájos« a »béna« szofisztikált verziója, és most már jó lenne, ha komolyan vennének minket, és azt látnák bennünk, amik vagyunk”.

A srácok soundcloudos ars poeticája annyira találó, hogy itt érdemes „ctrl C – ctrl V” manust játszva beidéznem. „A magyar hálószobabumm proletárjai. A Mayberian Sanskülotts térdig gázol a magyar alternatív zenetörténelemben, az álompop külföldi sémáiban, a mocskosszájú csináld magad zajongásban, valamint Karády Katalin és Méhes Marietta örökségében is. Néha egy dalban egyszerre.” Valahogy így – találó.

Az is világos, hogy a Mayberian nem az a banda, akitől megvadult Sámsonként tépne szét az ember mindent maga körül egy koncerten. Nem hullanak fejek a közönségben, nincs arcon talpalás, amire Zita olykor fel is hívja a figyelmet, például a renitenskedő, durván, bunkón viselkedő elemek fellépés közbeni megregulázásával. Mondván, akinek nem tetszik, csókolom, ki is lehet fáradni és akkor mindenkinek jobb lesz. Teljesen jogos.

A zenekar a kezdetek óta igen termékeny. Egymás után jönnek a számötletek, s a két album mellett sokszor lepik meg a hallgatóságukat egy-egy új darabbal. A műhelymunkáról szólva Gallusz bevezetett a kulisszák mögé: „A dalszövegeket Zita vagy én írjuk, a számok zenei alapjait is mi találjuk ki. Van, hogy egyikünk ötletéből, van, hogy dalíró estet tartunk Kápmegyeren és együtt találunk ki valamit. Aztán próbán Pisti és Árpi is hozzáadja a dolgait, velük együtt áll össze a dalok végleges szerkezete és hangszerelése.”

Amikor leültünk beszélgetni, épp azon ment a nagy matekolás, hogy mikorra lesznek meg a harmadik album dalainak kész, kiadható felvételei. A srácok szerint ezen számok szinte mindegyikét lejátszották már koncerteken, a dalsor ugyanis rég összeállt. Az alkotási folyamatban pedig olyannyira előrehaladtak, hogy tulajdonképpen már a negyedik album anyaga is megvan.

A cikkem megírása előtt nekik szegeztem hát a kérdést, hogyan is áll a dolog. „A harmadik album most már tényleg mindjárt kész, és már a negyedikkel is elkezdtünk foglalkozni, de erről többet egyelőre nem szeretnénk elárulni” – kaptam félig sejtelmes választ Gallusztól.

Egyes, különösen Zitához kötődő Mayberian-számoknak olyan kalandos keletkezéstörténetük van, hogy már-már a városi legendák közé lehetne biggyeszteni. A zenekar alapjában magyar nyelvű szövegekkel operál, ám készítettek néhány angol nyelvű számot is.

Ezek közül az első az Especially You volt, amely az énekesnő egyik forgatásélményének a lenyomata. Történt, hogy Zita statisztaként szerepelt a többek között Jeremy Irons főszereplésével Magyarországon forgatott, VI. Sándor pápa életéről szóló The Borgias (Borgiák) című sorozatban. Egy jelenetben Girolamo Savonarola vallási révületbe esett követőjét kellett eljátszania többedmagával. A felvétel után a pápa fiát, Cesare Borgiát alakító francia színész, Francois Arnaud odament a statisztákhoz, és mondta nekik, jók voltatok, különösen te, mutatott Zitára.

Mint az énekesnő elmesélte, ezt a számot azért írta angolul, noha tökre nem beszélte a nyelvet, mert egy külföldi srácnak, történetesen Arnaud-nak címezte, és igazából ezután is javarészt ez mozgatta a szálakat, a külföldi fiúk, később meg az, hogy „magyarul tök bénán hangzott például az, hogy »amikor nyakon haraptál«”.

Merthogy ilyen élményből is született dal, méghozzá amolyan The Walking Deadbe bújtatott féltékenységi jelenetből. Sok keletkezéstörténetet hallottam már életemben, de amilyen előzményekből a Monday Session című szám elkészült, olyat még soha.

– Egy srácnak írtam, akivel kavartam. A volt barátnője lerángatott az éjszakairól a hajamnál fogva, és a fülembe sziszegte, hogy „ha lenyúlod a csávómat, kinyírlak”, és beleharapott a nyakamba. Én meg szintén a hajánál fogva letéptem magamról. Hátulról egy haverunk lefogta, úgyhogy sikerült felszállni a buszra, és csak álltam ott, hogy akkor most mi a manó, miközben láttam, ahogy a lány teátrálisan összerogy a megállóban, hisztérikusan sír. Én meg kínomban csak nevetgélni tudtam, és közben elképesztően fájt az a harapás. Aztán később megbeszéltem a csajjal, hogy ez azért mégsem járja – osztotta meg a nem mindennapi történetet Zita.

A kalandos történetek mellett a srácok belekóstolhattak a filmzenekészítésbe is. Mint Gallusz elmesélte: „Három évvel ezelőtt egy barátunk, Szombath Máté felkért minket, hogy írjunk zenét a vizsgafilmjéhez, ami akkor mintegy 15 perc körül mozgott. Három számot meg is csináltunk, annyit kért csupán, hogy ne legyen dob (azt hiszem, ekkor épp nem is volt dobosunk), csak két gitár, és néha ének.”

Aztán telt az idő, és Máté úgy döntött, hogy ő inkább tovább forgatja a filmet, csinál belőle egy rendes nagyjátékfilmet. Végül tavaly nyár végére jutottak el oda, hogy a többi zenét is megírják. Zitával ketten készítették el a többi számot is. „Elutaztunk jó messzire a fővárostól, Zita mindkét nagymamájánál jártunk, és a kertben csináltuk naphosszat a demókat, miközben néztük a még félkész filmet. Utolsó simításként raktunk bele néhol programozott dobokat meg szintis cuccokat is, szóval néha egészen eltávolodtunk az eredeti koncepciótól, de tök jó lett az egész anyag” – véli Gallusz. A Fade In című dal pedig nagy örömünkre épp szombaton debütált a Titánok Facebook-oldalán.

Mindezek ellenére kicsit elkeserítő, hogy a Mayberian Sanskülottsnak, nagyon sok tényleg remek zenét játszó magyar társukhoz hasonlóan, nincsenek lezsírozott fesztiválfellépéseik az idei szezonra. „Nyárra még nincs is semmilyen meghívásunk, ha minden igaz (az amúgy egyedüliként a tehetséges zenekaroknak minden lehetőséget megadó) Rakéta fesztiválon leszünk, de fesztiválokra nem nagyon szoktak minket hívni, mivel nem partizenét játszunk” – summázták tapasztalataikat a srácok.

Zita szerint egyébként „azért nem hívnak fesztiválokra, mert nem mi vagyunk a Punnany, ennyire egyszerű”. Az meg enyhén szólva is elszomorító, hogy volt olyan eset is, amikor egy nagyobb külföldi előadó előtt léptek volna fel egy ismertebb budapesti helyen előzenekarként, a szervezők pedig úgy cserélték le őket, hogy nem is értesítették a srácokat, hanem a Facebook-esemény faláról tudták meg, hogy már nem ők az előbanda.

A már-már szokásos rendszer szerint, menedzsment nélkül a saját dolgait amúgy is maga szervező zenekar azonban nem csügged, hanem lelkesen áll minden kihívás elé. Múlt hét pénteken például úgy kellett lemenniük Pécsre, hogy az utolsó pillanatban kiderült, nincs autó, így vonaton(!) cipelték magukkal a fellépéshez szükséges cuccokat.

Ez azonban nem egyedi eset. Mint megtudtam, „vidékre nem sokat hívnak játszani, bár mostanában pont volt pár ilyen koncert. Ilyenkor, ha nem sikerül kocsit és sofőrt szerezni, akkor kénytelenek vagyunk mindent vonattal vinni, ami nagyon kellemetlen tud lenni. Legtöbbször sikerül elérni, hogy legalább dobcuccot ne kelljen cipelni, de például amikor a veszprémi Utcazene fesztiválon léptünk fel, akkor a dobot is vonattal vittük.”

Így persze öröm az ürömbe, igen vicces, már-már parádés történetek is kialakultak. „Egyszer a Fishing On Orfű-s koncertünkre úgy jutottunk el, hogy kiírtuk, ha valaki arra jár kocsival, vigyen már le. Egy kedves rajongónk, Ricsi jelentkezett is. Kiderült, hogy a Felvidékről jött csak azért, hogy levigyen minket, és nagyon meglepődött, hogy nem ilyen otthon Kispálra sírva búsongó alter gyerekek vagyunk. Aztán végül reggelig ropta ő is, és hazafelé kissé ijesztő volt az út, mert kissé megfáradt ő is, de végül nem haltunk meg. Szeretünk, Ricsi!”

A 21. század második évtizede, valahol Európában. Én a Mayberian Sanskülottscal vagyok.