SZ4P: A „láfádószó” bűvöletében

A Szabadtéri 4akkordos Performansz úgy tűnik, mintha egy jó poén lenne, miközben pont az, és ezzel üt.

Külön izgalmas, hogy mint tőlük megtudom, a mai napig változhatnak a régi dalok, hol elvesznek, hol beletesznek dolgokat. Az alkotási folyamat pedig épp mostanság van átalakulóban. Soma szerint eddig gyakorlatilag mindig Zoli hozta a témákat, és abba mindenki beleszúrogatta a saját dolgait, együtt összecsiszolták a számokat. Legújabban viszont már a többiek is többet mocorognak ezen a téren. Az azonban alap, hogy a szövegeket Zoli írja.

Mielőtt találkoztunk volna, sokáig gondolkodtam, vajon miért kattant be a mézes kenyér téma ennyire a srácoknál. Mint megtudtam, a srácok általában elmesélik Zolinak, mi nyomja a lelküket, s az énekes-gitáros ez alapján pakolja össze a szöveges ciklusokat.

Így jött össze a mézes kenyér dolog is. Soma gyerekkorában, ha nem tudott reggelire eme édes csodát fogyasztani, akkor az az egész napját elszúrta. Így építettek egy komplett számot, és egy vicces videoklipet is erre a témára, nem mellesleg így lett ez az első EP-jük munkacíme is. Az új elit is hasonló koncepció alapján született meg, Zsolt mesélt erről a dilemmájáról, amiből végül az új nagylemez címadó, szerintem erősen slágergyanús nóta megszületett. A szöveg és a ritmus is passzol egy tuti rádiós játszáshoz. (Az új elit próbáján felvett, kissé Pelikán elvtársas verzióját a Titánok Facebook-oldalán a héten bemutattuk.)

Ami a lehetőségek tárházát illeti, a zenekar egyik legkomolyabb szívfájdalma, hogy az elmúlt évtizedben Magyarországon – tisztelet a kivételnek – teljesen leépült a klubélet. A tapasztalatok alapján ez nem csak kizárólag az SZ4P észrevétele. Megváltoztak a fogyasztási igények, és mindenkit beszippantott a félakkordos, atomvillanás utáni sivár hangulatot árasztó kereskedelmi celebkultúra.

– Sajnos pangás van, amúgy is nehéz nem fősodorban hullámlovas bandaként bulikat leszervezni, de manapság klubszempontból a közösségi élet egyenlő a nullával, amatőr szinten így önerőből kifejezetten szélmalomharc minden, a vidék meg sok esetben a balladai homályba vész és elérhetetlen – vélik a srácok. Igaz, pozitív példákat is fel tudnak idézni. Haverkodtak már össze vidéki bandákkal, és szerveztek olyan koncerteket, ahol egymást hívták meg a saját pályájukra. Így a lelkes hallgatótáborok is összeértek, ebből pedig kialakulhatnak jó együttműködések. Volt, hogy Érden már a srácok számait énekelték a fiatalok a hely előtt, ahol aznap este épp felléptek.

A zenekar, sok hasonszőrű társukkal egyetemben, minden szervezési feladatot maga lát el, a fiúk intézik a koncertjeiket, megjelenéseiket, illetve egyéb ügyeiket. Így az ebből fakadó kötetlenség, és a szabad beosztás ellenére ez inkább egyfajta Victor Hugó-s hangulatot áraszt, azaz, magyar zenekarként szinte alig van sansz egy-egy komolyabb magyar fesztiválon játszani, maximum tehetségkutatós szervezésben. Az egyetemi napok is szóba jöhetnek persze, ott mondjuk lehet picit kozmetikázni a tábort.

A fiúk egyik kedvenc fesztiváltörténete szépen illusztrálja mindezt. Egy kelet-magyarországi mustrán mutatták be akkordtudományuk, délután egy órakor (!) léptek fel, miközben az adott színpad hangmérnöke konkrétan még a keverőpulton horpasztott. Persze meséltek kedvesebb sztorit, igaz, a helyzetet ez is jól jellemzi. Miután a zenetévék 2010 táján elkezdték játszani a Mézeskenyér videoklipjét, felhívták őket a Fishing On Orrfűtől, hogy lehetne játszani. „És akkor mennyi lenne srácok?” – jött a kérdés. „Huh, mi meg köpni-nyelni nem tudtunk, nem szoktak ilyeneket kérdezni tőlünk” – mesélte nevetve Zsolt, így mondott egy olyan összeget, ami nem túl pofátlan (szerintem sem volt az, sőt), és így nem forgott fenn például az a veszély, hogy esetleg mást hívnak el, mert ők netán eget rengető gázsit kértek.

A srácok – mint mondják – bizonyos szinten megértik, hogy a fesztiválszervezők nem hívnak meg olyan zenekarokat, amelyek nem termelnek ki profitot. Persze az jó lenne, ha egy-egy olyan színpad is működne, amely az összköltséghez képest elhanyagolható pénzügyi befektetéssel, de épp a nem milliókat megmozgató bandáknak adna teret.

Soma szerint egyébként elsősorban az alapján döntenek, hogy ki az, aki divatos. Zsolt ezt megfejelve úgy véli, nem feltétlenül kell, hogy egy produktum eladható legyen, hanem azon múlik, mit akarnak eladni. „Egy zenei szempontból kritikán aluli cuccot is el lehet simán adni, ha orrba-szájba ezt nyomják a rádiók, és ilyeneket tesznek folyton az emberek elé, ennyi az egész” – véli a basszusgitáros.

Érdekes, már-már móriczi anekdotát meséltek el a srácok a kiváló, zseniális, világbajnok magyar zenei szaksajtó berkeiből is. Nem tudom nem behozni, mert ez is tökéletesen tükrözi azt a döbrögis hozzáállást, ami miatt gondoltuk mi is úgy, hogy érdemes lenne belefogni a sorozatunkba.

Történt, hogy egy több százezer Facebook-lájkkal bíró vásárlói portál egy rekláminduló versenyt írt ki, amit az SZ4P nyert meg. Az akció partnere pedig az ország két legmenőbbnek kikiáltott zenei blogja (az egyik neve egy pengetős hangszerre, míg a másik a felvétel angolszász formátumára hajaz) közül az egyike volt. Ez a blog a győztesről írt cikkében – még egyszer hangsúlyozandó – közreműködőként nemhogy a címben nem, a szövegben sem írta ki egyszer sem az SZ4P nevét, mindössze annyit böffentettek oda, hogy egy punkrock zenekar nyerte az XY versenyét. Nagy pacsi. Nos, mi kiírjuk a fiúk nevét: Szabadtéri 4akkordos Performansz.

Az új elit megjelenésével a banda még véletlenül sem akar leállni, sőt ellenkezőleg. Nagy tervek vannak a jövőre nézve. „A tízéves jubileumra egy új nagylemezt kellene kiadni, addig még van két és fél évünk, nem kivitelezhetetlen vállalkozás” – mondja Zoli. Zsolt rákontráz: országos turné, nagyszínpad, s jót derülnek. A viccet félretéve, a srácok szeretnék, ha ismerősen csengene a zenekaruk neve abban a közegben, amely az olyan muzsikát szereti, amit ők játszanak.

Soma szerint emellett folyamatosan fejlődni kell minden téren, illetve próbálni olykor picit divatosabb zenét nyomni. Trend ide, vagy oda, A régi gumipanklányok balladája című remekük örökre a hallójárataimba égett. A gumipank lányok nevében, köszönjük!