Szörényi: Helyükre kell tenni a dolgokat

A hetvenéves művészt holnap köszöntik a Zeneakadémián. Interjú a közéleti kérdésekben is szót emelő zeneszerzővel-énekessel bojkottról, életműről, tervekről és egy fontossá vált ásatásról.

– Hetven év távlatából mennyire elégedett?
– Önmagában az is elég lenne, ha itt drasztikusan lezárnánk az életművemet. Ahogy Hofi Géza mondta: „Mi a hosszú élet titka? Nem szabad abbahagyni a lélegzést.” Valahogy így vagyok a munkáimmal. Vannak félbemaradt elképzelések, tervek, jelesül, amit már többször emlegettem, a Tanúhegyek. Ez egy orato-rituálé lenne. A benne szereplő egyik tanúhegy az izraeli Maszada, a másik pedig a Pireneusokban van, a Montségur, ami az albigens katharokról szól. Mindkét történet tulajdonképpen csoportos öngyilkosság, bár nagyon kétféle, mégis egy gondolat köti össze, az áldozatvállalás egy bizonyos ügy érdekében. Nagyon komoly, rendkívül izgalmas téma, és engem nagyon érdekel.

– Akkor mi az oka, hogy nincs még készen?
– Csak azért küzdök vele régóta, mert több próbálkozás után sem akadt olyan szövegíró, aki ennek a szövegét rendesen meg tudná írni. Nagyon nehéz a munka úgy, hogy az embernek még a szöveggel is bajlódnia kell.

– Ha itthon nem talált megfelelő szövegírót, miért nem keresett nemzetközi téren? Maga a téma a darabot nem szűkíti le Magyarországra.
– Föl sem merült. Az még jobban megnehezítené az együttműködést. Egyelőre várakozó állásponton vagyok.

– Pedig sokan állítják, hogy az Illés és az ön nemzetközi sikere azért maradt el, mert a magyar nyelv a Kárpát-medencén kívül komoly akadályt jelent. Nem jött el az ideje annak, hogy most nyisson kifelé?
– Ez az István, a király kapcsán megvalósult volna. Egész pontosan: Tim Rice itt volt kétszer is, és megírta volna az angol szöveget, hogy elvihesse a művet Nyugatra, más kérdés, hogy ez technikailag nem jött össze, és ahogy már sokszor elmondtam, éppen a Koltay-filmen bukott el. A másik ilyen tarsolyban lévő ügy szintén nemzetközi koprodukciót igényelne, nem az Atilla – Isten kardja című darabomnak a megfilmesítése, hanem egy Atilla témájú film elkészítése, amihez én írnám a zenét. Nyilván benne lennének a műből bizonyos motívumok, de ez egy új filmzene lenne.

– Sok évvel ezelőtt önök voltak az elsők a könnyűzenészek közül, akik felléphettek a Zeneakadémia Nagytermében.
– Tényleg nagyon érdekes volt. Mi mindig vittük magunkkal a fiatalokat, ahogy most a Beatünnepen is, azon az előadáson a Tolcsvay-trió játszott, még akusztikus felállásban, két akusztikus gitárral és egy bőgővel, illetve a Mini együttest vittük, mert ők már akkor Bartókot játszottak.

– A helyszín mindig is státusszimbólumnak számított, és az a bizonyos koncert tulajdonképpen megelőlegezése volt annak az életműnek, amely miatt most már természetes, hogy ott ünnepli a születésnapját.
– Ez nyilván annak volt köszönhető – mert az Illés zenekarért akkor már szinte kapkodott az értelmiség egy jó része, akiknek azért több-kevesebb befolyásuk is volt –, hogy sokan megérezték már az első időkben is: ebben több van, mint amit általában a beatzenéről akkor tudtunk. Ez a támogatás nagyon jelentős volt, hiszen megkaptuk az engedélyt, pedig mondhatták volna, hogy van elég hely, ott vannak a KISZ-klubok, miért kell nektek épp a Zeneakadémián fellépnetek. Persze nekem más kötődésem is van a Zeneakadémiához, nem mintha ez akkor számított volna. Tavaly meghalt az édesanyám, és a halálával rám szakadt az ő elképesztő múzeuma, szinte mindent eltett emlékbe. E végből tudom azt, hogy az anyai nagymamánk, a Csuka nagymama, aki 120 éve született, és kereken száz éve kapta meg a tanári oklevelét, tizenhat évig tanított a Zeneakadémián, ami nem kevés idő. Nem tartozik ide ugyan, de sokat elárul róla: 39 éves volt, amikor 1944 nyarán beadta a fővároshoz a kérelmét, hogy korengedményesen nyugdíjazzák, télen pedig már Ausztriában volt a család, és ő soha többet nem lépett magyar földre. Ez a nyugdíjazási kérelem tehát azt jelentette, hogy ő nem akart kilépni. Ideiglenesen kapta meg az engedélyt, de ez pont elég volt arra, hogy utána elmehessen. Én Ausztriában születtem 1945. április 26-án. Mi hazajöttünk, ők pedig nem. Amikor először játszottunk a Zeneakadémián, és most is, amikor erre a koncertre készülök, immár sokkal nagyobb tudással a hátam mögött, nem tudok nem gondolni a nagymamára.

– Gyöngyösi Levente Illés-motívumok felhasználásával készítette a IV. szimfóniáját (lásd keretes írásunkat). Ez mennyire lepte meg?
– Ebben inkább az a meglepő, hogy sokkal-sokkal korábban nem született még ilyen mű, hiszen a világban hosszú ideje számos Beatles-feldolgozást lehet hallani, és a kortárs komolyzene is többször nyúl ismert könnyűzenei dallamokhoz. Az István sikerén felbátorodva Márta Istvánnak megemlítettem ezt, akiről azt gondoltam, hogy fiatal, ismeri is a világot, elég rugalmas, ő hangszerelte az Istvánt is. Nem tudom, miért, de nem jött létre ez a mű. Rendkívül kíváncsian várom a bemutatóját. Ez lesz a koncert első részében. A második részben a Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! és a Jankovics Marcell-lal közösen készített Csodaszarvas rajzfilm zenéjéből írt szvit hangzik el.

– És az István temetési jelenete. Utóbbira miért esett a választás?
– Nem tudom. Nekem a műsor összeállításához semmi közöm nem volt, én csak mint ünnepelt leszek jelen. Feltételezem, hogy azért, mert ennek a dallama egy erdélyi, palatkai halottsirató, ami mint feldolgozott zenei anyag került a darabba, és nagyon hatásosra sikerült, később is sokan ezt tartották az egész mű zeneileg legerősebb részének.

– A Holdvilág-ároknál folytatott ásatásai is fontos részei az életének.
– Igen, ez is előttünk lebeg mint hátralévő feladat. Megmondom őszintén, amikor belekezdtünk több mint tíz évvel ezelőtt, egészen másképp képzeltük el, a vízióinkban ennél sokkal egyszerűbb képlet jelent meg. Valójában egy gigantikus gödör mélyén vagyunk. Az a jó hír az egészben, hogy az elmúlt nyár végén a továbbjutás lehetősége a vízesés felé nagyjából három méterre szűkült le. Ez rendkívül izgalmas. Részben azért, mert nem kell teljes szélességében haladni, hanem csak egy irányba, illetve ott van tizenöt méter visszatöltés a fejünk fölött. A munka nagy része nem azzal zajlik, hogy haladunk, hanem hogy el kell hordani a visszatöltést, ezt most már egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy ez egy gigantikus visszatöltés. Annak idején, a rómaiak elvonulása után létesítettek valamiért valamit, amit aztán később eltüntettek.

– Vagyis?
– Ennél becsületesebben nem lehet megnevezni azt a dolgot, ami húzza befelé az embert a csőbe, jelen esetben a járatba. Mit tüntettek el? És közben maga az eltüntetés is bizonyos mértékben árulkodik.

– Miről?
– A felső részben kevert korú emlékeket találtunk. Például felmerült, hogy a római oltárkő miért van olyan magasan. Azért, mert elvették az eredeti helyéről, félretették, és amikor visszatették, már egészen más helyre került, mint ahol eredetileg lehetett. Ahhoz, hogy az ásatást tovább vigyük, először el kell termelni a fölötte levő földet. Egy ideje téma már, hogy mit csináljunk azzal a rengeteg törmelékkel, ami ott tornyosul oldalt. Ebben nincs semmi pénz, itt senki sem ad, de hogy szabaduljunk ettől a sok földtől, felajánlottuk: helyrehozzuk a turistautat, ami lassan teljesen elvadul. Ez lesz az idei feladat. Visszatérve a Hofi-viccre, az én számomra nem az a hosszú élet titka, amiről ő beszélt, hanem az, hogy rövidebb-hosszabb távú feladatokat tűzzek magam elé, mert ezek pozitív jelzést adnak a szervezetemnek, hogy van miért dolgozni. Például azért, hogy még lássam életemben, hogy mibe is kezdtünk bele itt a Holdvilág-ároknál, ahogy azt is nagyon szeretném látni, hogy az unokáim mire viszik.