Sokáig feszült bennem a kérdés, miért érzem egyenértékűnek Szörényi Levente nagyszabású műveit mondjuk egy Beethoven-szimfóniával vagy egy klasszikus operával, az Illés-nótákat pedig a Schubert-dalokkal. Talán azért is okozott ez akkora feszültséget sokakban, mert a magyar zenei élet élesen elkülöníti a könnyűzenét a komolyzenétől, vannak, akik csak az egyikre, mások csak a másikra esküsznek, miközben a felszínen mindenki igyekszik hangsúlyozni, hogy csak jó vagy rossz zene létezik.
Valahol itt van az igazság. Ráadásul tegyük hozzá, hogy régen nem volt külön könnyű- és komolyzene, ugyanannak a zeneszerzőnek egyik műve a magasba emelt, a másik szórakoztatott. Szörényi Levente pedig már jó ideje nem is annyira könnyűzenész, sokkal inkább dallamosabb műveket író kortárs komolyzenei alkotóról kell beszélnünk.
Talán ez az oka, hogy ennyire könnyen ment a munka Gyöngyösi Leventének, amikor Illés-számokból írta IV. szimfóniáját, ő ugyanis szintén olyan kortárs zeneszerző, aki hisz a dallamban, és nem ijed meg attól, hogy felvállalja az értékes könnyűzenét. Nem új a zenetörténetben, hogy egy komponista a kor ismert slágeréhez, tánczenéjéhez nyúl, utalásként egész dallamokat emel át – azonban az Illés-dalok számos könnyűzenei feldolgozása mellett mindeddig nem volt példa arra, hogy valaki ezeket az egészen kiváló motívumokat és jellegzetes harmóniai meneteket egy négytételes kortárs komolyzenei mű alapjának tegye meg.
Gyöngyösi Levente egy jól működő koncepcióra építette a tételeket, amelyek felismerhetően idézik a jól ismert Illés-slágereket. Az egyes tételek viszonylag kevés, befogadható számú dalra koncentrálnak, az elsőt például az Óh, mondd jellegzetes kezdő sorai határozzák meg, a harmadik, táncos ritmusú tételben a népzenei hangvétellel együtt a Sárga rózsa motívumait halljuk, az utolsó tételben azonban szólista és kórus is van, és itt alaposan kinyílik az olló. Sorra kezdődnek az idézett dalok, a zenei folyam szinte tobzódik a felhozott témákban – mint a Keresem a szót, az Utcán, az Amikor én még kis srác voltam, a Kati jött, az Eltávozott nap, az Emlék M.-nek –, amelyek végül egyfajta közös nevező mentén egységbe rendeződnek.
Kíváncsian várom, vajon a darab mennyire állja ki az idők próbáját, és mennyire működik majd egy nem kifejezetten a feldolgozott téma iránt érdeklődő közönség előtt. Ezek a dallamok ugyanis nemcsak közismertek, de tulajdonképpen legtöbbünk identitásának is a részei valahol, s egészen biztosan ez is közrejátszott abban, hogy az előadás egyébként feltűnően átélt volt. A Kesselyák Gergely vezette Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és az MR Énekkar lüktető előadására Pasztircsák Polina szólója tette fel a koronát: a művésznő egészen kiváló énekes.
A műsor második része a Csodaszarvas-szvittel kezdődött, a Jankovich-féle animációs film rendkívül összetett és sok témát felvonultató zenéjének rövidített, koncerttermi változatával, amelynek kóruskezelési technikája a kodályi – egyébként a Palestrina-féle – hagyományból táplálkozik, a Wass Albert-regény bevezető soraira komponált Elég volt! pedig a wagneri sprechgesangot (énekbeszédet) idézi. Utóbbi szólistája Feke Pál volt, aki a záró betétdalban István királyt énekelte Vadkerti Imre (Koppány) mellett a népszerű rockopera temetési jelenetében.
