– A budapesti Cseh Centrum eléggé izoláltan létezik a többi külföldi kulturális intézményhez képest. A jövőben ez a helyzet változhat?
– Mi is tudjuk, hogy nem a legideálisabb helyen – a terézvárosi Szegfű utcában – van az intézetünk. Szándékunk, hogy a jövőben láthatóbbá váljunk, a programjaink nagy részét helyi partnerek bevonásával házon kívül valósítsuk meg. Persze az épület alkalmas kisebb kiállítások megrendezésére, de a kortárs cseh képzőművészet felmutatására nem igazán szerencsés a belső kialakítás. A mostani Off-Biennále jó alkalmat teremtett például arra, hogy a szélesebb magyar közönség is találkozhasson ezekkel a művekkel.
– Nemrég ért véget a Csekkold! – Cseh Színházi Fesztivál, amelyet másodszor rendeztek meg. Milyennek értékeli a mostani eseményt?
– Nagyobb és programját tekintve is erősebb volt az idei mustra. Telt házzal futottak az előadások. Ebben persze elvitathatatlan érdeme van a fesztiválnak helyet adó Katona József Színháznak is. Azt hiszem, sikerült teljes és hiteles képet adni arról, mi zajlik jelenleg a kortárs cseh színházi életben. Viszont szomorúan tapasztaltam, hogy a magyar színházi szakma nem igazán érdeklődött az esemény iránt.
– A Csekkold! fesztiválról sokat lehetett hallani, de a Cseh Centrum más irányú programjairól jóval kevesebbet tudni, miközben például a Lengyel Intézet jelenléte sokkal nyilvánvalóbb az emberek számára is.
– Ebben van igazság, de a különbség nem a kreativitás hiányából, hanem az anyagi támogatás mértékéből adódik. Persze ezzel nem magunkat akarom felmenteni. A cseh centrumok tevékenységét, amelyekből 22 működik világszerte, a cseh külügyminisztérium finanszírozza. Ez a támogatás azért lényesen alacsonyabb, mint a lengyel vagy német kollégáké. Ezért keresnünk kell azokat a pénzügyi forrásokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a cseh kultúra markánsabban jelenhessen meg. Mi – mint Cseh Centrum – nem tudunk pályázni például a cseh kulturális minisztériumhoz, ezért olyan szervezetekkel is fel kívánjuk venni a kapcsolatot, amelyeken keresztül erre lenne lehetőségünk. Szeretnénk túllépni az önreprezentáción, ezért nagyobb hangsúlyt kívánunk fektetni a visegrádi országokkal való együttműködésre is. Rezidensprogramokat, különböző workshopokat szeretnék a jövőben meghirdetni, mert úgy érezzük, aktivizálni kell a magyar közönséget is. Szeretnénk, ha testközelből tapasztalnák meg a cseh kultúrát.
– Bármennyire közel vagyunk földrajzilag, jelenleg mégis sokkal kevesebbet tudunk egymásról, a másik kultúrájáról, mint például a hatvanas-hetvenes években, amikor a KGST-tagállamok művészeinek folyamatos bemutatkozási lehetőséget biztosítottak.
– Ez mindkét fél felé érvényes. Ezért is hoztuk létre például a budapesti cseh színházi fesztivált, de Prágában is tartottunk már magyar színházi találkozót is; hiszen a jó színház a nyelv ismerete nélkül is képes megszólítani a közönséget, kommunikálni vele. Sokat elárul, hogy könnyebb volt a cseh színházi fesztivált megszervezni, mint a kinti magyar rendezvényt. Köszönhető ez a nehézkes magyar pályázati rendszernek és a minisztérium részéről tapasztalt érdektelenségnek. Azt a fesztivált gyakorlatilag cseh pénzből tudtuk megvalósítani. Úgy tűnik, mintha a magyar kulturális intézményi rendszernek nem lenne érdeke a magyar kultúra külföldi megismertetése.
– Mennyire tudnak megküzdeni a csehekről kialakult sztereotípiákkal? Hrabal, Menzel, Vera Chytilová munkássága még mindig mintha elnyomná azt, ami jelenleg történik a cseh kultúrában.
– Nem szeretném ezeknek a művészeknek a nagyságát megsérteni, de az igazat megvallva, még mindig túlreprezentáljuk őket, pedig a ma zajló folyamtokra is oda kellene figyelni, fel kell mutatnunk a most születő értékeinket. Fontos az is, hogy a fiatal generációt is meg tudjuk szólítani, hiszen nekik lehet, hogy már Hrabal vagy Menzel neve semmit nem mond, csak a sört azonosítják Csehországgal. Szinte minden műfajban van néhány olyan cseh alkotó, aki már túllépett Csehország határain. Példaként említhetném a Divadlo Na zábradlí (Színház a korláton) társulatát, amely tavaly az összes kategóriában elnyerte a cseh színikritikusok díját, beleértve az év színháza díjat is. A cseh játékfilmről viszont tartózkodón tudok nyilatkozni, az az érzésem, mintha nem lenne miről filmet készíteniük. Nézőként az elmúlt tíz évben nem találkoztam maradandó alkotással. A dokumentumfilmeseink igazán friss szemléletű, erős munkákat forgatnak, amelyekről a nemzetközi szakma is elismerően nyilatkozik. Az irodalmárok közül kiemelkedik az Európai Unió Irodalmi Díjjal kitüntetett Jan Němec, akinek A fény története című könyvét jövőre mutatjuk be.
– A közeljövőben milyen fontosabb program valósul meg a Cseh Centrum szervezésében?
– Izgalmasnak ígérkezik a Cirk La Putyka vendégszereplése a Sziget fesztiválon. A prágai társulat vizuális költészetét, a repertoáron lévő darabok legjobb pillanatait ismerheti meg a közönség. Szeretnénk az őszi Designhéten bemutatni a legérdekesebb cseh formatervezőket, de ott leszünk az októberi Womexen is. Szeretném, ha Budapesten jövőre ismét megrendeznék az Európai irodalom éjszakája című programsorozatot, amelyen ismert színészek nem mindennapi helyszíneken olvasnak fel világirodalmi művekből.
– Mi is tudjuk, hogy nem a legideálisabb helyen – a terézvárosi Szegfű utcában – van az intézetünk. Szándékunk, hogy a jövőben láthatóbbá váljunk, a programjaink nagy részét helyi partnerek bevonásával házon kívül valósítsuk meg. Persze az épület alkalmas kisebb kiállítások megrendezésére, de a kortárs cseh képzőművészet felmutatására nem igazán szerencsés a belső kialakítás. A mostani Off-Biennále jó alkalmat teremtett például arra, hogy a szélesebb magyar közönség is találkozhasson ezekkel a művekkel.
– Nemrég ért véget a Csekkold! – Cseh Színházi Fesztivál, amelyet másodszor rendeztek meg. Milyennek értékeli a mostani eseményt?
– Nagyobb és programját tekintve is erősebb volt az idei mustra. Telt házzal futottak az előadások. Ebben persze elvitathatatlan érdeme van a fesztiválnak helyet adó Katona József Színháznak is. Azt hiszem, sikerült teljes és hiteles képet adni arról, mi zajlik jelenleg a kortárs cseh színházi életben. Viszont szomorúan tapasztaltam, hogy a magyar színházi szakma nem igazán érdeklődött az esemény iránt.
– A Csekkold! fesztiválról sokat lehetett hallani, de a Cseh Centrum más irányú programjairól jóval kevesebbet tudni, miközben például a Lengyel Intézet jelenléte sokkal nyilvánvalóbb az emberek számára is.
– Ebben van igazság, de a különbség nem a kreativitás hiányából, hanem az anyagi támogatás mértékéből adódik. Persze ezzel nem magunkat akarom felmenteni. A cseh centrumok tevékenységét, amelyekből 22 működik világszerte, a cseh külügyminisztérium finanszírozza. Ez a támogatás azért lényesen alacsonyabb, mint a lengyel vagy német kollégáké. Ezért keresnünk kell azokat a pénzügyi forrásokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a cseh kultúra markánsabban jelenhessen meg. Mi – mint Cseh Centrum – nem tudunk pályázni például a cseh kulturális minisztériumhoz, ezért olyan szervezetekkel is fel kívánjuk venni a kapcsolatot, amelyeken keresztül erre lenne lehetőségünk. Szeretnénk túllépni az önreprezentáción, ezért nagyobb hangsúlyt kívánunk fektetni a visegrádi országokkal való együttműködésre is. Rezidensprogramokat, különböző workshopokat szeretnék a jövőben meghirdetni, mert úgy érezzük, aktivizálni kell a magyar közönséget is. Szeretnénk, ha testközelből tapasztalnák meg a cseh kultúrát.
| |
| Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet |
– Bármennyire közel vagyunk földrajzilag, jelenleg mégis sokkal kevesebbet tudunk egymásról, a másik kultúrájáról, mint például a hatvanas-hetvenes években, amikor a KGST-tagállamok művészeinek folyamatos bemutatkozási lehetőséget biztosítottak.
– Ez mindkét fél felé érvényes. Ezért is hoztuk létre például a budapesti cseh színházi fesztivált, de Prágában is tartottunk már magyar színházi találkozót is; hiszen a jó színház a nyelv ismerete nélkül is képes megszólítani a közönséget, kommunikálni vele. Sokat elárul, hogy könnyebb volt a cseh színházi fesztivált megszervezni, mint a kinti magyar rendezvényt. Köszönhető ez a nehézkes magyar pályázati rendszernek és a minisztérium részéről tapasztalt érdektelenségnek. Azt a fesztivált gyakorlatilag cseh pénzből tudtuk megvalósítani. Úgy tűnik, mintha a magyar kulturális intézményi rendszernek nem lenne érdeke a magyar kultúra külföldi megismertetése.
– Mennyire tudnak megküzdeni a csehekről kialakult sztereotípiákkal? Hrabal, Menzel, Vera Chytilová munkássága még mindig mintha elnyomná azt, ami jelenleg történik a cseh kultúrában.
– Nem szeretném ezeknek a művészeknek a nagyságát megsérteni, de az igazat megvallva, még mindig túlreprezentáljuk őket, pedig a ma zajló folyamtokra is oda kellene figyelni, fel kell mutatnunk a most születő értékeinket. Fontos az is, hogy a fiatal generációt is meg tudjuk szólítani, hiszen nekik lehet, hogy már Hrabal vagy Menzel neve semmit nem mond, csak a sört azonosítják Csehországgal. Szinte minden műfajban van néhány olyan cseh alkotó, aki már túllépett Csehország határain. Példaként említhetném a Divadlo Na zábradlí (Színház a korláton) társulatát, amely tavaly az összes kategóriában elnyerte a cseh színikritikusok díját, beleértve az év színháza díjat is. A cseh játékfilmről viszont tartózkodón tudok nyilatkozni, az az érzésem, mintha nem lenne miről filmet készíteniük. Nézőként az elmúlt tíz évben nem találkoztam maradandó alkotással. A dokumentumfilmeseink igazán friss szemléletű, erős munkákat forgatnak, amelyekről a nemzetközi szakma is elismerően nyilatkozik. Az irodalmárok közül kiemelkedik az Európai Unió Irodalmi Díjjal kitüntetett Jan Němec, akinek A fény története című könyvét jövőre mutatjuk be.
– A közeljövőben milyen fontosabb program valósul meg a Cseh Centrum szervezésében?
– Izgalmasnak ígérkezik a Cirk La Putyka vendégszereplése a Sziget fesztiválon. A prágai társulat vizuális költészetét, a repertoáron lévő darabok legjobb pillanatait ismerheti meg a közönség. Szeretnénk az őszi Designhéten bemutatni a legérdekesebb cseh formatervezőket, de ott leszünk az októberi Womexen is. Szeretném, ha Budapesten jövőre ismét megrendeznék az Európai irodalom éjszakája című programsorozatot, amelyen ismert színészek nem mindennapi helyszíneken olvasnak fel világirodalmi művekből.
