Számos területén a művészetnek példák sora bizonyítja, nem törvényszerű, hogy az utód szinte belerokkan a szülő alkotói nagyságába és elkallódik. Inkább tanul, inspirálódik, őrzi és továbbgondolja az örökségét, újat és érvényeset hoz létre. Pécs szülöttjének, Victor Vasarelynek a fia, Jean-Pierre Vásárhelyi – művésznevén Yvaral – sem mindig és kizárólag az apjával szemben határozta meg önmagát: közös alkotásokat is jegyeznek. Vasarely a nevét adta, Yvaral pedig a képzeletét a rombusz és a Möbius-szalag találkozásához, így született meg a Renault 1972-es emblémája, amelyet Yvaral legismertebb alkotásaként, Vasarely-emblémaként is szoktak emlegetni.
A párizsi rue du Louvre egyik dísze Yvaral 1984-ben készült Mona Lisa-oromfala, amely Vasarely hitvallásának része is: a művészetet mindenki által elérhetővé kell tenni, nemcsak sokszorosított képek, szitanyomatok formájában, hanem úgy is, hogy ki kell vinni az utcára. A köztéri plasztikák, az épületek díszei, dekorációi mind ezt szolgálhatják, a fényfestészet, a művészi graffiti is. Ám a művészet demokratizálását az értetlenségen túl még egy veszély fenyegeti: a rongálás. Vasarely és Yvaral egyik közös alkotása, a párizsi RTL-székház homlokzata is e kettőnek esett áldozatul 2009-ben: a kinetikus kompozíciót a televíziós társaság színeivel festették át, azt jócskán eltorzítva. A történet happy enddel végződött: a művet helyreállították.
– Vasarely és Yvaral tökéletesen tiszteletben tartották egymás munkáját – mesélt az apa és fiú, a mester és tanítvány viszonyáról a pécsi verniszázs után Pierre Vasarely. – Vasarely mindig azt hangoztatta, a fia sokkal tehetségesebb nála. Bár az apa–fiú kapcsolat nem volt mindig zökkenőmentes, a művészet terén a kölcsönös tisztelet volt meghatározó. (Mikor Yvaralt kérdezték az apjához fűződő viszonyáról, a válasza gyakran az volt: az atya, a fiú és a jó szellem. Művészneve is a Vasarely név rövidebb anagrammája.)
Yvaral 1934-ben született Párizsban, iparművészetet tanult, majd Vasarely tanácsára – több lábon álljál, legyen rendes szakmád – apjához hasonlóan reklámgrafikusként dolgozott. Első műveit az ötvenes évek végén állította ki a legendás − Vasarely pályáját is sok tekintetben meghatározó − Denise René galériájában, majd 1960-ban Julio Le Parc, Francois Morellet, Francisco Sobrino, Horacio Garcia Rossi és Joel Stein társaként megalapította a Vizuális Művészeti Kutatócsoportot. Az 1968-ig működő csoport valójában Vasarely ellenében lépett fel – tagadták a festészetet –, ám plasztikáik, kinetikus hatású képeik mégiscsak az op-art gondolatiságát folytatták: a kép nézőjének mozgása által változik, „mozog” az alkotás – a mű és a befogadója egymást készteti a mozgásra.
A plexiüvegből, fémlapokból, műanyag és gumiszálakból szerkesztett, optikai hatásra törekvő képek közül több is helyet kapott a pécsi tárlaton – e művek ugyan más eszközökkel élnek, más eljárásokkal készültek, mégis, Vasarely fekete-fehér, kinetikus hatású alkotásaihoz hasonló hatást váltanak ki a nézőjéből. − E csoport célja ugyanakkor azonos volt Vasarely meglehet, kissé utópisztikus céljával: mindnyájan demokratikus útra szerették volna terelni a művészetet – kommentálta a „tagadás” korszakát Pierre Vasarely. – Akár olyan köztéri plasztikákkal is, amelyet bárki megérinthet. Yvaral, miután a hatvanas évek végén visszatért a festészethez, továbbra is úgy tartotta, az építészet, az urbanisztika és a képzőművészet együttműködésével mindez lehetséges.
A pécsi Modern Magyar Képtár két sorozattal is bemutatja Yvaral festészeti korszakát: az egyik Mona Lisáé, a másik Marilyn Monroe-é. A reneszánsz szépségideál és a hatvanas évek szexszimbóluma op-art eszközökkel, mindinkább pixelesedő portréváltozatokkal már a pop-art világába kalauzolja az ezúttal is mozgásra késztetett nézőt, amelyben ha a művészet nem is lett mindenkié, legalábbis árucikké vált. A Vasarely Alapítvány Aix-en-Provence-i gyűjteményéből érkezett képek mellett ezt teszi még hangsúlyosabbá egy monacói gyűjtő birtokában lévő Marilyn Monroe-portré, amelyet Yvaral Swarovski-kristályokkal pöttyözött ki.
Pierre Vasarely, aki nemcsak a pécsi és a budapesti Vasarely Múzeum miatt jár gyakorta Magyarországon, ezúttal is hangsúlyozta: mind az 1930-ban Párizsba emigrált Vasarely, mind Yvaral megőrizte magyar identitását, Vasarely, édesapja és nagybátyja is mindig magyarul beszélt családi körben. Ő maga Vasarelyvel járt először Pécsett, szeretett bele a városba, az országba. A 2010-es pécsi Európa Kulturális Fővárosának védnöke volt, 2006 óta lelt barátokra Pécsett, a város egyetemének díszdoktori, valamint Magyarország tiszteletbeli konzuljának címét rendkívüli megtiszteltetésként éli meg.
A Vasarely Alapítvány elnökeként az ő érdeme, hogy 2010-ben Pécs Európa Kulturális Fővárosaként kortárs szoborpályázatot írt ki: a 37 négyzetméter című alkotást – amely egy lakótelepi lakást formáz meg Vasarely művészetére reflektálva − Pécs uránvárosi negyedében állították fel. Az absztraktellenes – időnként giccspárti – köztéri szoborállításokat ugyanakkor nem kommentálta kérdésünkre.
A dél-franciaországi Aix-en-Provence bírósága 2009-ben mondta ki, hogy Vasarely kizárólagos örököse Pierre Vasarely, ám a hosszú pereskedés során Michele Taburno-Vasarelyvel − Yvaral második feleségével − Vasarely rengeteg alkotásának nyoma veszett, s Vasarely több múzeumát is bezárták. Pierre Vasarely erről elmondta: a Vasarely Alapítvány öt éve dolgozik azon, hogy az Aix-en-Provence-i múzeum mellett – amelynek épületét Vasarely tervezte − Gordes-ban is újranyissák a múzeumot. Mivel jövőre lesz Vasarely születésének 110. évfordulója, az alapítvány arra is készül, hogy Franciaországban és Magyarországon is nagyszabású kiállításokkal emlékezetessé tegye az évet.
