Nagy Viktor Oszkár: Nem ismerjük a bevándorlást

Nagy Viktor Oszkár Hivatal címmel remek tévéfilmet készített egy fiktív bevándorlási hivatal hétköznapjairól.

– Mostanában sok szó esik a bevándorlásról, az ön érdeklődése viszont nem új keletű a téma iránt.
– A tematika elsősorban produceremnek, László Sárának a szívügye, innen is származik a Hivatalt gyártó cég (Campfilm) neve. Az első nagy projekt egy bevándorlókról szóló tévésorozat lett volna, amely egy menekülttáborban játszódott volna. 2007–2008 körül négyen a Színház- és Filmművészeti Egyetemről elmentünk a debreceni menekülttáborba, az volt a koncepciónk, hogy a menekültek saját magukról készítsenek művészeti produktumokat. Az egésznek aztán az lett a vége, hogy mi csináltunk róluk filmeket.

– Ezt követően két dokumentumfilmet is szentelt a tematikának, míg a mostani tévéfilmig eljutott.
– És közben még készítettem 3 esküvő címmel egy integrációs dokumentumfilmet is. Egyik következett a másikból, filmről filmre léptünk tovább, egyrészt a témában is egyre mélyebbre sikerült leásnunk, másrészt az elődök referenciául szolgáltak a következő darabok gyártásakor.

– Mit gondol, ma az embereknek mennyire van valós képük a magyarországi bevándorlásról?
– Mondhatjuk, szinte semmit nem tudnak róla, ezt a saját családomon és rokoni kapcsolataimon keresztül is pontosan le tudom mérni. Vagy azt mondhatjuk, hogy csak annyit tudnak róla, ami napi szinten megjelenik a médiában. A bevándorlás kérdése évek óta téma, de a januári párizsi események átléptek egy olyan határt, ami mindenkinek felborzolta a kedélyét.

– Ennek fényében mennyire lehet szerepe egy filmes munkáinak az erről szóló vitában?
– Teljes mértékig, sőt, bizonyos szempontból ez a munkánk legfontosabb feladata. Remélem ugyanakkor, hogy a Hivatal – miközben segít elmélyedni a témában, kapukat nyit ki és kérdéseket tesz fel – önálló filmként is megállja a helyét.

„A filmben szereplő török családdal konkrétan az ügyfélszolgálaton találkoztam, majd elmentem a józsefvárosi gyrososukba is”

Fotó: Nagy Béla / Magyar Nemzet

– Dokumentumfilmek után hogyan készültek a téma tévéfilmes feldolgozására?
– Hatalmas munkát végeztünk. Egyrészt felhasználtuk azokat a kapcsolatainkat, amelyeket az eddigi filmjeink során kialakítottunk. Volt egy előképünk, Nagy Dénes rendezőkollégám egy konkrét bevándorlási hivatalban szeretett volna dokumentumfilmet készíteni, de nem kapta meg a forgatáshoz szükséges engedélyeket. Mi ennek megfelelően már egy fiktív hivatalról készítettük el a filmünket. Az előkészítés a forgatókönyv írásával együtt majd egy évet vett igénybe. Aztán felhívásokat tettünk közzé, és rengeteg riportanyagot vettünk fel, amelyben megélt történeteket meséltek el a résztvevők. Végül konkrét terepszemle során elmentünk a bevándorlási hivatalba, ott is gyűjtöttünk anyagot. Itt nagyon érdekes sztorikra bukkantunk, például az érdekházassággal kapcsolatban. Persze erről is láttunk már filmet, mint például a Zöld kártya Gerard Depardieu-vel, de az ezzel kapcsolatos sztorikat személyesen hallani hajmeresztő volt.

– Mennyire voltak nyitottak vagy gyanakvók az emberek, akikhez odamentek a bevándorlási hivatalban?
– Természetesen nem támadtam le őket, így alapvetően nyitottan meséltek történeteket, a saját történetüket is. A filmben szereplő török családdal konkrétan az ügyfélszolgálaton találkoztam, majd elmentem a józsefvárosi gyrososukba is. Azt pedig bele sem vettem a filmbe, hogy ők alapvetően törökországi kurdok, ami tovább komplikálja a történetüket. Majd hosszú idő elteltével ismét teljesen véletlenül találkoztam a családfővel a hivatalban, s végigültem, amikor másodfokon is megkapta a kiutasító határozatot. Az volt az az élmény, amikor filmes szempontból úgy éreztem, hogy megvan a film. A Hivatalban aztán ők játszották el ugyanezt a sztorit, és a férfi még egyszer átélte ugyanazt a pillanatot.

– Ez volt az a pont, amikor elhatározta, hogy amatőrök játsszák el a szerepeket, ne pedig színészek?
– Nem is csak ez a történet lendítette tovább az elképzelésünket, hanem maguk a személyek. Olyanfajta hitelességet adott ez az egész küldetésnek, ami aztán mindenkit vitt magával. Aztán a kurd család mellett a többi történet résztvevői is beletették saját élményüket. De nem mindenki állt rá a filmre, akit felkértünk. Az indiai–magyar házaspár helyett eredetileg egy nigériai–magyar pár történetét akartam bemutatni, meg is állapodtunk velük, két nappal a forgatás előtt mégis visszamondták a szereplést. Mivel az ő szerepük az egész film szempontjából hangsúlyosabb lett volna, ezért kiváltképp sokkszerű volt a döntésük. Emiatt a 3 esküvőben már bemutatott indiai pár előtérbe került, de utólag nagyon örülök ennek a változásnak, mert az ő történetük színesítette a filmet, míg a nigériai történet sokkal nyomasztóbb lett volna.

– A hitelesség fontos szempont volt a Hivatalnál. Összességében így kell elképzelni egy bevándorlási hivatalt Magyarországon?
– A lényegét tekintve igen, ugyanakkor vannak részletek, amelyeket a történetmesélés során megváltoztattunk. Azt is igyekeztünk megfogni, hogy az ott dolgozók legnagyobb kihívása a távolságtartás a személyes drámáktól. Lelkileg nagyon megterhelő a munkakörük, sokan vannak, akik nem is bírják sokáig ezt a terhet. Mások munkaként tekintenek a feladatukra, nem viszik magukkal haza az élményeket, és függetlenítik magukat a körülményektől. Ahogy a hivatal egyik jogásza fogalmazta meg a mottónkat: „Ezt a munkát csak úgy tudod túlélni, ha soha nem hallgatsz a szívedre.”