– Kutatóként mennyire mozoghatott szabadon a téma feltárásakor? Volt különbség a német és a magyar levéltári lehetőségek között?
– Az egykori magyar állambiztonsági szervek iratai az 1997-ben létrehozott Történeti Hivatalban, 2003-tól annak jogutód szervében, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában férhetők hozzá. A levéltárban tudományos és magánkutatás egyaránt folytatható. A kutatási lehetőségeket a rendelkezésre álló iratok köre határolja be. Az NDK Állambiztonsági Minisztériumának iratait őrző berlini levéltárban hasonló a helyzet. A keletnémet állambiztonsági szervek munkáját letaglózó mennyiségű, 112 folyókilométert meghaladó irattömeg dokumentálja. Ugyanakkor − miként a magyar állambiztonsági szervek 1989. december 29-én keletkezett utolsó napi operatív információs jelentése is beszámol róla − a magyar−keletnémet kooperációt illető dokumentumok jelentős részét, különösen a hírszerzés vonatkozásában, a \'60-as évekig visszamenően megsemmisítették. Noha az iratanyagot keletkeztető szervezeti egységeknél összefüggő iratanyagok nemigen lelhetők fel, az egyes dokumentumok mindazonáltal az úgynevezett elosztási rend alapján az állambiztonság más szervezeti egységeinél nagy valószínűséggel mégis megtalálhatók. A mozaik ezen darabkáit összeillesztve pedig kirajzolódnak a nagyobb összefüggések. A közhiedelemmel ellentétben a kutatás helyzetét a németek példás múltfeldolgozása sem könnyíti meg. A Stasi-iratok kezelését szabályozó német levéltári törvény az áldozatok és az érintettek jogait helyezi előtérbe. Csak azon iratok adhatók ki, amelyek rájuk vonatkozó személyes adatokat nem tartalmaznak, illetve amelyeken ezeket az adatokat kitakarták.
– Könyvében hosszan elemzi a két ország hatóságainak együttműködését. Mi jellemezte ezt a viszonyt?
– Noha a keletnémet fél érdeklődésének középpontjában a menekültek kérdése állt, tudjuk azonban, hogy a kétoldalú együttműködést eredetileg a szocialista országok hírszerzési kooperációja hozta létre. A szocialista országok hírszerző tevékenységének egyeztetéséről 1955 márciusában, Moszkvában tanácskoztak. A szovjet titkosszolgálat, a KGB vezetője közös célként a kapitalista országok állami, politikai, gazdasági és katonai szervezeteibe való beépülést jelölte meg. Magyarország célországként többek között a Német Szövetségi Köztársaságot kapta, ahol nem mellesleg jelentős számú magyar emigráns élt. A magyar Belügyminisztérium a Stasi engedélyével operatív csoportot állított fel Kelet-Berlinben, onnan próbáltak Nyugat-Németország felé tapogatózni. Sok eredménnyel azonban nem jártak, hiszen az 1952-ben lezárt belnémet határ az átjárást megnehezítette, majd pedig az ’56-os forradalom történései „árnyékolták be” az együttműködést. Magyarország a berlini fal 1961. augusztus 13-i megépítését követően vált a Stasi igazán fontos partnerévé, hiszen a kelet- és nyugatnémet rokonok, ismerősök attól fogva nyaralásaik alkalmával Csehszlovákiában, Bulgáriában és Magyarországon találkoztak. Nem véletlen, hogy 1964-ben e három országban alakított operatív csoportot a Stasi. Feladatuk a kelet- és nyugatnémet vendégek közötti kapcsolattartás megfigyelése, és a szökések előkészületeinek megakadályozása volt.
– Mekkora volt ez az operatív csoport, és hogyan dolgoztak?
– Magyarországon 1964. június 9-én állt fel az operatív csoport, amelynek létszáma gyorsan bővült. 1972-ben már öten, ’86-ban pedig nyolcan érkeztek „bevetésre”. A Stasi operatív csoportjának tagjai a hetvenes évek derekáig csak szezonálisan, a nyári időszakban tartózkodtak hazánkban. ’75-től azonban már állandó munkatársat helyeztek ki Magyarországra. A csoport Budapesten és Siófokon alakította ki főhadiszállását. A hatékony működés érdekében ’67-től egy megfigyelő csoportot is felállítottak, amely részint Magyarországon élő keletnémet állampolgárokból, illetve az NDK-ból kiküldött állambiztonsági alkalmazottakból és civilekből állt össze. Az utóbbiak rendszerint két-három hetet töltöttek nálunk. Nyaralónak álcázva magukat vették fel a kapcsolatot honfitársaikkal, és bizalmukba férkőzve próbálták kifürkészni titkaikat. A nyolcvanas évek második felében egy-egy szezonra számítva már 50-60 alkalmilag bevetett ügynök dolgozott hazánk területén. Ők ezt személyi operatív ellenőrzésnek mondták, ám mivel az utazás és a nyaralás költségeit a Stasi VI. Utazás biztosításáért felelős főosztálya fedezte, mi több, az ügynök partnerének kiadásait is állta, nevezhetjük akár operatív nyaralásnak. Erre azért volt szükség, mert a házastárssal vagy partnerrel érkező ügynökök sokkal hitelesebben tudták alakítani a nyaralóvendég szerepét.
– Mennyire láttak bele a Stasi-ügynökök munkájába a magyar hatóságok?
– Az operatív csoport összetételéről, a várható személyi változásokról rendszeresen informálták őket. Ez azonban nem volt érvényes az ügynökhálózat esetében. A nem hivatalos informátorok működését titokban tartották, annál is inkább, mivel az ügynökök megbízása a magyar bel- és külpolitikai, valamint a kulturális élet megfigyelésére is kiterjedt. Feljegyezték például az áremelkedéseket, és azok hatását a lakosság hangulatára. Az együttműködésnek ez a része határozottan szokatlannak mondható két szövetséges állam viszonylatában.
– Az operatív csoportot Balaton-brigádként definiálták, holott munkájuk az ország nagy részére kiterjedt.
– A közkeletű Balaton-brigád voltaképpen találó elnevezés, ám mindenképpen pontosításra szorul. A Stasi ügynökei ugyanis nem csak a Balaton partján tevékenykedtek. A bevetések helyét és idejét rögzítő nyilvántartásokra első berlini kutatásom során, 2004-ben sikerült ráakadnom. Az ott közölt adatokon magam is meglepődtem, ekkor vált világossá számomra, hogy a megfigyelő hálózat működése nem csak a Balatont érintette. A személyi ellenőrzések 30 százalékát ugyanis Budapesten, 10 százalékát pedig az ország más vidékein folytatták. A célszemély úti céljától függően Hajdúszoboszlótól Várgesztesig mindenütt megfordultak, és jól látható igyekezettel próbáltak megbirkózni a számukra idegenül csengő magyar helységnevek leírásával.
– Említette, hogy a kelet- és nyugatnémet állampolgárok három ország területén találkozhattak egymással. Mekkora volt hazánk jelentősége Csehszlovákia és Bulgária mellett?
– A keletnémet turizmus súlypontja kezdetben Csehszlovákiára esett. Egyfelől közelebb is volt az NDK-hoz, másfelől mindkét Németországgal közvetlenül határos, ráadásul az NDK-állampolgárok oda útlevél nélkül, személyazonosító okmányokkal is ellátogathattak. A távoli Bulgária szintén népszerű találkozóhelynek számított. Magyarországot kellemes éghajlata és földrajzi fekvése tette közkedveltté, hozzánk mindkét német
állam polgárai „baráti” országon, Csehszlovákián és Ausztrián át utazhattak. Nem véletlen, hogy a megfigyelések 60 százaléka a nyolcvanas évek második harmadától egyértelműen Magyarországra esett.
– Milyen „eredménnyel” dolgoztak hazánkban a Balaton-brigád tagjai?
– Az eredményesség már azért is megkérdőjelezhető, mert eleve irreális volt a feladat, amellyel megbízták őket. A berlini fal megépítését követően a keletnémet vezetés utat nyitott a „baráti” országokba irányuló turistaforgalomnak. Hazánkkal 1963. szeptember 18-án kötötte meg a magánutazásokra vonatkozó vízumkényszer felfüggesztéséről szóló megállapodást. Ezt követően két év alatt megduplázódott, majd megsokszorozódott a hozzánk látogató keletnémet turisták száma. Magyarországot azonban a nyugatnémet vendégek is kedvelték, olyannyira, hogy 1989-re megfordult a két német államból beutazók aránya. Milliós nagyságrendű, közel hárommillió német turistát kellett volna szemmel tartania a Stasi ügynökhálózatának. Ha a találkozási lehetőségek számát összeadjuk, nincs az a profi titkosszolgálat, amely itt eredményt tudott volna felmutatni.
– Miként alakult a Stasi és a magyar hatóság együttműködése az évek során?
– A magyar fél igyekezett eleget tenni az együttműködési szerződésben vállalt kötelezettségeknek. Szolgálati helyiséget, lakásokat közvetítették ki, Siófokon pedig a rendőrkapitányság legfelső szintjét bocsátották a Stasi munkatársainak rendelkezésére. Emellett konspiratív lakásokról is gondoskodtak, ahol ők az ügynökhálózat tagjaival zavartalanul találkozhattak. A szállodák és kempingek személyzetéből ügynököket bíztak meg a kelet- és nyugatnémet nyaralók találkozásainak megfigyelésével, valamint operatív technikai eszközökkel, így telefon- és szobalehallgatással, levélellenőrzéssel támogatták munkájukat. A létszámát tekintve jóval szerényebb lehetőségekkel rendelkező magyar hatóság azonban nem tudott lépést tartani a turizmus fellendülése folytán rá háruló követelményekkel. Az NDK-ból érkezett partnerek sokszor sérelmezték ezt a késlekedést, a megvalósított határátlépésekért pedig a magyar félre hárították a felelősséget. Nem véletlen, hogy a magyarok 1986 augusztusában már azt tanácsolták az operatív csoport vezetőjének, hogy a kivándorlással kapcsolatos problémákat inkább otthon, az NDK-ban kellene megoldani.
– Emiatt egyre nagyobb felelősség hárult a határőrségre is. Mennyire volt megkötve a kezük?
– A jogtalan határátlépések megakadályozása a határőrség feladata volt. A jogszolgáltatás során azonban sajátos kettősség érvényesült. A letartóztatott NDK-állampolgárok ügyének kivizsgálását a BM III/1. Vizsgálati Osztály végezte, majd a határsértőket az igazságügyi szervek által 1963 júniusában kötött bilaterális megállapodás alapján a Stasi IX. Vizsgálati Osztályának adta át. Őket a Stasi repülőjáratával toloncolták haza, és a büntetőeljárást az NDK szervek folytatták le ellenük. A szöktetési akciókban közreműködő NSZK-állampolgárokat ellenben csekély mértékű pénzbüntetésre ítélték, és a magyar törvények betartására szólították fel őket. Ez arra vezethető vissza, hogy az idegenforgalom fontos devizabevételi forrást jelentett a magyar népgazdaságnak, ezért a nyugati turistákat nem akarták elriasztani.
– Hogyan reagált a Stasi a magyar reformfolyamatokra, mennyire tudták előre jelezni az eseményeket?
– A magyar reformfolyamat lépéseiről a Stasi pontos információkkal rendelkezett. A külügyi úton kapott hivatalos tájékoztatás mellett ebben nagymértékben közrejátszottak az ügynökhálózaton keresztül beszerzett értesülések. A Magyarországra telepített ügynökök szorgosan szemlézték a napisajtó híreit és a televízió politikai kommentár műsorait, a fontosnak ítélt hírekről összefoglalót, némely esetben fordítást készítettek. Összegyűjtötték az újonnan megalakult pártok és civil kezdeményezések ismertetőit, és a nagyobb rendezvényeken, mint például az Magyar Demokrata Fórum 1988 őszén, a MOM kultúrházban tartott gyűlésén, vagy 1989 júniusában a Nagy Imre-temetésen maguk is jelen voltak. Megfigyeléseikről írásos jelentést adtak, amelyek alapján az NDK Nagykövetség Politikai Osztálya összefoglalót állított össze. Az NDK Állambiztonsági Minisztériuma „A szocializmusellenes erők tevékenysége Magyarországon” címmel nyitott dossziét a magyarországi átalakulásról. A magyar belpolitikai változás kapcsán tartottak a szocialista országok szövetségi rendszerének megrendülésétől, amelyet az NDK állam létét érintő egzisztenciális fenyegetésnek véltek.
– 1989-re keletnémet menekültek tízezrei tartózkodtak hazánkban. Az ideiglenes táborokban pedig felbukkantak a Stasi ügynökei is, meglehetősen paranoid helyzet, hiszen senki sem bízhatott senkiben.
– Ügynökeit a Stasi a menekülttáborokba is bejuttatta, ami nem volt nehéz, hiszen nap mint nap özönlöttek a menekültek. A Stasit különösen a kérelmezők személyazonosságának ellenőrzése és a határnyitás várható időpontja érdekelte. A zugligeti tábor ügynöke a táborban uralkodó viszonyokról, a menekültek felvételével kapcsolatos adminisztratív eljárásról kellett beszámolnia megbízóinak. A táborok lakói egymásban sem bíztak, az ügynökök a keresztnevek, a lakóhelyre és a foglalkozásra vonatkozó elcsípett utalásokra hagyatkozva próbálta beazonosítani a táborokban tartózkodó hangadó személyeket. A csillebérci táborba beépített ügynök egzaktabb módszerrel, a gépkocsik rendszámának feljegyzésével kísérletezett. A csillebérci menekülttáborban történt, hogy a zuhanyozóban állítólag a Stasi egyik ügynökét vélték felismerni, persze jól meg is verték. A Stasi jelentései szerint ügynökeiknek egyedül a leányfalui létesítménybe nem sikerült bejutniuk, így az ott tartózkodók létszámát nem tudták felbecsülni.
– Határnyitást megelőző időszakban a magyar határőrségre még nagyobb teher nehezedhetett.
– Magyarország 1989. március 14-én nyilatkozott a genfi menekültügyi egyezményhez való csatlakozás szándékáról. Ezt a Romániából menekült magyar nemzetiségű honfitársaink jogi helyzetének rendezése tette szükségessé, ám a keletnémet menekültek státuszát is meghatározta. A csatlakozás jogi és intézményi hátterének megteremtésére kilencven nap állt rendelkezésre. Mivel az előkészületek elhúzódása miatt a tényleges csatlakozásra csak augusztus 30-án került sor, az átmeneti időszak nehézségei főként a határőrség munkáját nehezítették meg. Helyzetüket az sem könnyítette meg, hogy május 2-án megkezdődött a nyugati határra telepített műszaki zár felszámolása. Noha az elektromos jelzőrendszer lebontásának befejezését 1991 végére tűzték ki, olyan gyorsan haladtak vele, hogy amikor Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter 1989. június 27-én a kamerák széles nyilvánossága előtt akarta demonstrálni a vasfüggöny átvágását, alig találtak erre alkalmas szögesdrótszakaszt. A műszaki létesítmények felszámolása és a keletnémet menekültáradat megindulása nyomán a határőrökre hatalmas nyomás nehezedett. Az osztrák sajtó az így kialakult helyzet labilis voltát a „kötéltánc” metaforájával jellemezte.
– Hogyan alakult a két hatóság viszonya, miután megnyílt az út Nyugat felé?
– Ami a partneri viszonyt illeti: továbbra is esélyt adtak a közös munkának, amelynek súlypontját immáron a kémelhárításban jelölték meg. Emellett operatív technikai téren is további tapasztalatcseréket tartottak. A határnyitás után az NDK számos városára kiterjedő tüntetéssorozat kezdődött, amelyek a megmerevedett keletnémet politikai struktúra megrendüléséhez vezettek. Erich Honecker pártvezetőt október 17-én lemondatták, november 9-én leomlott a berlini fal, november 17-én új kormány állt fel. Hans Modrow miniszterelnök az NDK intézményrendszer átalakításának programját hirdette meg, melynek keretében határozatot hoztak a Stasi megszüntetéséről és az NDK nemzetbiztonsági hivatalának felállításáról. Az utódszerv képviselői november 22-én látogattak Magyarországra, ekkor a megfigyelő brigád visszavonását jelentették be. Az operatív csoport felszámolása 1990 februárjára tehető. 1990. február 20-án utalták át az első negyedévi működésükre kiutalt keretből fennmaradó összeget, 1 564 511 forintot a budapesti NDK-nagykövetség folyószámlájára.
(A Magyar Nemzet május 18-i, hétfői számában megjelent interjú bővebb változata.)
