– Évekig kutatta a drogkereskedelemben érintett nők sorsát. Miért ezt a témát választotta?
– A mexikói irodalom sokat foglalkozik a drogtémával, de a történetekben mindig a férfiaké a főszerep. A nők legfeljebb a klisé szerepét tölthetik be, nem igazi nőként ábrázolják őket. Pedig a drogkereskedelem és az ezzel összefüggő emberkereskedelem sok nőt érint. A regény megjelenése után látott napvilágot egy felmérés, amely szerint a nőkereskedelemben csak Thaiföld előzi meg Mexikót.
– Újságírói módszerekkel dolgozott, de a végeredmény kitalált történet lett, aminek a nyelve nagyon költői. Újságcikkeket soha nem írt a témáról?
– Amikor kutatok, a költészetre gondolok. A szépséget és a szörnyűséget keresem. Írtam néhány cikket is a droghelyzetről, de az irodalmat mindenképpen maradandóbbnak gondolom, mint az újságírást, mert jóval inkább képes empátiát kelteni. A bányászok életét Zola művéből ismerjük, a Victor Hugo-korabeli szegénységet a Nyomorultakból, de egyetlen újságíró nevét sem jegyeztük meg ebből a korszakból. Számtalanszor kiderült az is, hogy ezek a szövegek képesek változtatni a világon. Nem véletlen, hogy a diktatúrák az írás szabadságát korlátozzák. De azt nem mondhatnám, hogy pusztán társadalmi elkötelezettségből írtam volna ezt a könyvet: egyszerűen megírtam egy olyan történetet, amely nem hagyott aludni.
– Sosem volt veszélyben a kutatás során?
– Közvetlen veszélyben nem voltam, de három év után fel kellett hagynom vele. Mexikónak új elnöke lett, aki elkezdett keményebben fellépni a drogkereskedők ellen. Káosz alakult ki, ami még ma is tart. A korábbi támogatóim jelezték, hogy többé nem tudnak megvédeni. A mexikói PEN elnökeként többször éreztem magam veszélyben, mint a kutatás során. Kaptam fenyegető hívásokat, megrongálták az autómat, elvágták az internetkábelemet. A PEN nagyon fontos szerepet játszik Mexikóban, és jelentős eredményeket ért el. Például hogy az újságírók ellen elkövetett emberölés ma már súlyosabban minősül, szövetségi bűncselekménnyé vált. Az ezredforduló óta 103 újságírót öltek meg Mexikóban, és 25-en eltűntek. Az ezzel kapcsolatos munka sokat segített a regényírásban. Utaznom kellett az országban, és beszélgetni az újságírók családjával, hogy többet tudjak meg arról, min dolgoztak, ami végül az életükbe került. Egy ilyen beszélgetés során hallottam először az üregekről, ahová a hegyi falvakban élő családok elrejtik a lányaikat, hogy el ne rabolják őket a drogbárók emberei. Akkor döntöttem el, hogy róluk fog szólni ez a regény: a legszegényebb, legvédtelenebb nőkről.
