Matisse legkedvesebb magyar tanítványa

Perlrott Csaba Vilmos Matisse és Picasso útitársaként jutott közelebb a modernizmus atyja, Cézanne művészetéhez.

Időzíteni sem lehetett volna jobban Gulyás Gábornak, a Ferenczy Múzeum június 1-jltől kinevezett igazgatójának a bemutatkozását a sajtó képviselői előtt, mint ahogyan azt a véletlenek törvényszerűen bekövetkező összjátéka eredményezte. Ő ugyanis munkaprogramjában olyan célokat jelölt meg, amelyek közé a Czóbeléhez és a Perlrott Csaba Vilmoséhoz hasonlóan rangos tárlatok is beillenek, amelyek azonban az új igazgató szerint csak akkor valósulhatnak meg egészen, ha előrelépés történik a múzeumi munka jó néhány más területén is. A nyomasztó adósságtól például az utóbbi hónapokban egyre jobban megszabadult az intézmény, de távolról sem sikerült elérni azt az évi 40 ezres látogatószámot, amelyet a múzeum új központja, a felújított Pajor-ház megnyitásakor vállalt.

Ebben a helyzetben tovább nő a magas szakmai színvonalon megvalósuló, jelentős számú látogatót vonzó, nagy kiállítások szerepe, s az ilyen tárlatok ahhoz is hozzájárulhatnak, hogy a MűvészetMalom fokozatosan valóban olyan nemzetközi rangú művészeti központtá váljon, mint amilyennek megálmodói, a szentendrei kortárs művészek elképzelték. Ami azonban, úgy tűnik, nem fért bele abban az összképbe, amelyet a város és Pest megye korábbi vezetői a múzeumok, kiállítóhelyek szerepéről kialakítottak.

Különösen erősen érződik a helyi érdekűség és az egyetemesség ellentéte egy olyan kiállításon, mint amilyen Perlrott Csaba Vilmosé, azé a művészé, aki pályáját a „periférián”, Békéscsabán kezdte, s aki alig hároméves munkálkodás után olyan művel jelentkezett, amelynek hatására Ferenczy Károly ösztöndíjat szerzett számára, amellyel Párizsba utazhatott és a Julien Akadémián, majd az Academie de la Grande Chaumiere-ben tanulhatott. Az a párizsi festőiskolát ábrázoló festménye, amely a 2013-as Allegro Barbaro című tárlat egyik fő műve volt, nem szerepel a szentendrei tárlaton, a Magyar Nemzeti Galériából nem sikerült kölcsön kapni, tény azonban, hogy a fiatal művész olyan figyelmet ébresztett maga iránt, hogy hamarosan bekerült a Leo és Gertrude Stein körül kialakult művészi körökbe, Henri Matisse egyik legkedvesebb tanítványává vált. 1911-ben vele és Picassóval indult spanyolországi tanulmányútra, ahol mélyen megérintette El Greco festészete, amelynek megismerésén keresztül jutott közelebb paradox módon a modernizmus atyja, Paul Cézanne művészetének lényegéhez is.

És ez a lényeg – hangsúlyozza a tárlat két kurátora, Basics Bea és Boros Judit művészettörténész – nem csupán különönöző stílusjegyekhez kötődik, hanem magában foglalja azt a szándékot is, hogy a művésznek mindenkor „nagy” művészet létrehozására kell törekednie, amelyben az újítás és a tradíció folytonosan párbeszédet folytat egymással, kölcsönösen megtermékenyíti egymást. Talán munkái e jellemzőjének köszönhető, hogy múzeumok és magángyűjtők egyaránt versengenek értük, s nem csak a budapesti aukciókon népszerűek jellegzetes párizsi részletei (lakása, ahol 1925–35 között a teleket töltötte, éppen szemben volt a Notre Dame-mal), de például Guy Cogeval, a Musée d’ Orsay elnöke is kiállította egyik alkotását az utóbbi évek egyik csoportos tárlatán.

Művészi felfogásából következett, hogy Perlrott Csaba Vilmos pályája nem írható le egy lineáris stilisztikai fejlődésvonallal. A ráció és a szenvedély ötvöződése műveiben azt is jelentette, hogy bizonyos nagy témakörökhöz újra és újra visszatért, s hogy – mint az 1920-as években készült Csendélet figurákkal vagy a katalógus belső címlapján is reprodukált Rózsaszín aktok jelzik – gyakran évtizedekkel később is felbukkannak művein korai képeinek stílusjegyei. A kiállítás induló termében ezért külön fejezetet kapnak jellegzetes csendéletei, a húszas évek első felének európai utazgatásai során született képei, ugyanannak az épületrésznek az emeletén pedig az 1910–19 közötti kecskeméti évtized művei, rajzai, amelyek között a bibliai sorozat éppen olyan megragadó, mint akttanulmányai.

A MűvészetMalom félkész állapotából következően sajnos itt egy törés következik, hiszen a középső részt kikerülve át kell mennünk a legkorábban elkészült szárnyba, ahol a földszinten a festő utolsó, Szentendréhez erősen kapcsolódó évtizedének a termése következik, olyan csemegével, mint a 12 lapos szentendrei vázlatfüzet, az emeleten pedig Nos, az emeleten amilyen megrázó a halott Löw Emanuelről 1944. július 20-án készült rajz, olyan meglepő, hogy a falszöveg zárásként a „20-as, 30-as évek”, a tátrai, kassai, drezdai, berlini, wertheimi dőszak művészetét kínálja. Azt hittem, ezen a korszakon már túl vagyunk, de végül is, sebaj: tényleg vannak itt aktok az 1920–40-es évekből, csendélet és szentendrei táj 1950-ből, van nyári Nagybánya és téli Párizs, és minden képet tényleg Perlrott Csaba Vilmos festett, nagy baj tehát nem lehet.

(Szenvedély és ráció, Perlrott Csaba Vilmos életmű-kiállítása, Szentrendre, MűvészetMalom, szeptember 6-ig)