A horror műfaj egyik legjelentősebb és legjobb fenegyereke immár elmúlt 75 éves, mégis olyan csibészesen mosolyog, úgy csillog a szeme, hogy azzal a vitalitással bárkit egy perc alatt levesz a lábáról. George A. Romero 1968-ban indult el a hírnév felé, kezdte meg filmes pályafutását. Az akkor elkészült Az élőhalottak éjszakája olyannyira nem illett sem a gyártási, sem a forgalmazási trendekbe, hogy senki nem akarta vállalni, és az úgynevezett éjszakai mozik sorában más rebellis alkotókkal – mint David Lynch, John Waters vagy Alejandro Jodorowsky – együtt éjfélkor vetítették munkáját a New York-i kulturális forgatagban.
Romero karrierje innen ívelt magasra, bár kiugróan sok filmet nem készített pályafutása során. John Carpenter, Wes Craven és Sean Cunningham mellett a szakma és a közönség mégis máig az egyik legmeghatározóbb horrorfilmrendezőként jegyzi, aminek oka, hogy mélységet és mondanivalót igyekezett csempészni történeteibe. Nem véletlenül hívták meg Romerót a jubileumi 50. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválra, ahol bemutatta egyik kedvenc filmjét, a Michael Powell és Pressburger Imre rendezésében készült 1951-es Hoffmann meséit, és mesterkurzuson beszélt életművéről.
A Hoffmann meséi magyar vonatkozása, hogy társrendezője a miskolci születésű magyar emigráns, Pressburger Imre volt. Pressburger és Powell vizuálisan olyan meghatározó alkotásokat készítettek a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején Angliában, mint a Vörös cipellők, a Fekete nárcisz és a már említett Hoffmann meséi. Utóbbi konkrétan operafilm volt. Romero elmondta, a Hoffmann meséit először akkor látta, amikor 1952-1953 tájékán bemutatták az Egyesült Államokban, és amikor a Vörös cipellőket még mindig vetítették. Romero azonnal beleszeretett a Hoffmann meséibe, lenyűgözte a szépsége és a benne látható fantasztikus elemek. Elmondta, abban az időben csak úgy lehetett hazavinni egy filmet, ha az ember előbb kölcsönzött egy 16 mm-es vetítőt, majd a választott alkotás 16 mm-es kópiáját.
Romerónak akármikor lett egy kis elkölthető pénze, mindig a Hoffmann meséit kölcsönözte ki, ami mindig kölcsönözhető volt, mert rajta kívül senkit nem érdekelt. „Akkor én Bronxban laktam, és egy nap megtudtam, hogy valaki Brooklynból is állandóan ezt a filmet akarja kikölcsönözni. Amikor nálam volt, ő nem jutott hozzá, és fordítva. A másik srácot úgy hívták, hogy Martin Scorsese” – idézte fel Romero, s hozzátette, Scorsese nagy rajongója a The Archersnek (így hívták együtt a Powell–Pressburger-párost), és neki köszönhető, hogy a Vörös cipellők mellett a Hoffmann meséi eredeti kópiáját is felújították. Romero azért a Hoffmann meséit mutatta be Karlovy Varyban, mert ez volt az első olyan filmélménye, ami után arra gondolt, ő is készíthetne filmeket.
Pályafutása indulásáról elmesélte, 14-15 évesen már készített néhány 8 mm-es rövidfilmet, aztán amikor Pennsylvaniában egyetemre ment, találkozott olyan film iránt érdeklődő sorstársakkal, akikkel alapított egy produkciós céget, majd reklámokat, például sörhirdetéseket készítettek. Bár mindig is szerette a horrort és a fantasyt, először egy kis coming of age, felnőtté válási történetet írt tinikről, akik az élettel viaskodnak. De az senkit sem érdekelt, ezért úgy gondolta, akkor csinál valami közönségvonzót. Így jutott el – többek között Richard Matheson 1954-es regénye, a Legenda vagyok hatására – Az élőhalottak éjszakája megrendezéséig, amelyben egy rendkívüli esemény következik be, amelyet senki nem tud eltitkolni vagy letagadni, majd egy csoportnyi ember zombik elől menekülve beszorul egy adott helyzetbe. És miközben bent hétköznapi dolgokról vitatkoznak, azzal sem törődnek, hogy a világ kint közben megváltozott.
„Ez volt számomra az üzenet, amit a filmmel meg akartam fogalmazni” – mondta Romero, és hozzátette, bár sokan rasszista állásfoglalásként értelmezik a filmet, ilyesmire ők sosem gondoltak. „Amikor John Russell barátommal megírtam a forgatókönyvet, sosem említettük a főszereplő bőrszínét, egyébként pedig úgy tekintettünk rá, mint egy fehér fickóra” – mondta, a szereplőválasztáshoz pedig annyit fűzött hozzá: Duane Jones volt a társaságukban a legjobb színész, aki mellékesen fekete volt. Az élőhalottak éjszakájával megszületett a klasszikus zombifilm, a zombik eredettörténetével kapcsolatban viszont a rendező csak annyit mondott: „Isten megváltoztatta a szabályokat.”
Romero többszöri kérdezés után sem akarta magyarázni a zombik létrejöttét. „Nem érdekel, miképp születtek. Nem akarom magyarázni vírusokkal vagy bármi mással. A lényeg, hogy ez most az élőhalottakkal más, mint ami addig volt, a dolgok megváltoztak, és különböznek” – fogalmazta meg. A kérdésre, hogy miért tartott ki pályafutása során mindvégig a zombifilmek mellett, azt válaszolta: mert más nem csinált ilyeneket.
Romero hat zombifilmet készített, mindegyikbe próbált valami kortárs üzenetet, társadalomkritikát szőni, és idővel rájött, amikor szüksége van rájuk, a zombik mindig ott vannak. „Ha mondanivalóm van, a zombikra bizton számíthatok” – mondta nevetve, és bár elmondása szerint ma már hihetetlenül nehéz egy kis filmre pénzt szerezni, ha megtehetné, hogy forgasson, megpróbálná valamiképp az Iszlám Államot belevenni egy zombitörténetbe. „Vagy valami határkonfliktus-történetet a bevándorlásról, kiváltképp az Egyesült Államokban” – tette hozzá.
