Pályafutása indulásáról elmesélte, 14-15 évesen már készített néhány 8 mm-es rövidfilmet, aztán amikor Pennsylvaniában egyetemre ment, találkozott olyan film iránt érdeklődő sorstársakkal, akikkel alapított egy produkciós céget, majd reklámokat, például sörhirdetéseket készítettek. Bár mindig is szerette a horrort és a fantasyt, először egy kis coming of age, felnőtté válási történetet írt tinikről, akik az élettel viaskodnak. De az senkit sem érdekelt, ezért úgy gondolta, akkor csinál valami közönségvonzót. Így jutott el – többek között Richard Matheson 1954-es regénye, a Legenda vagyok hatására – Az élőhalottak éjszakája megrendezéséig, amelyben egy rendkívüli esemény következik be, amelyet senki nem tud eltitkolni vagy letagadni, majd egy csoportnyi ember zombik elől menekülve beszorul egy adott helyzetbe. És miközben bent hétköznapi dolgokról vitatkoznak, azzal sem törődnek, hogy a világ kint közben megváltozott.
„Ez volt számomra az üzenet, amit a filmmel meg akartam fogalmazni” – mondta Romero, és hozzátette, bár sokan rasszista állásfoglalásként értelmezik a filmet, ilyesmire ők sosem gondoltak. „Amikor John Russell barátommal megírtam a forgatókönyvet, sosem említettük a főszereplő bőrszínét, egyébként pedig úgy tekintettünk rá, mint egy fehér fickóra” – mondta, a szereplőválasztáshoz pedig annyit fűzött hozzá: Duane Jones volt a társaságukban a legjobb színész, aki mellékesen fekete volt. Az élőhalottak éjszakájával megszületett a klasszikus zombifilm, a zombik eredettörténetével kapcsolatban viszont a rendező csak annyit mondott: „Isten megváltoztatta a szabályokat.”




