A vissza nem térő Panahi legendája

A magyar mozikban az iráni rendező, Dzsafar Panahi berlini nagydíjas filmje.

Húsz évre tiltották el a filmezéstől 2010-ben Dzsafar Panahit Iránban, ami azt jelenti, hogy hivatalosan 2030-ban, 70 évesen készíthet ismét filmet az iráni újhullám legtehetségesebb rendezője. Erre az abszurd bírói ítéletre válaszul készült el az Ez nem egy film 2011-ben, illegalitásban, és Panahi saját lakásában, a filmkészítés szította vágyból, de azért nagyon csonka munkaként. Akkor mindenki azt gondolta, ez volt a szomorú búcsúja a rendezőnek, ám meglepő módon, a fenntartott tiltóhatározat ellenére újabb és újabb filmek kerülnek ki Panahi kezei közül.

A 2013-as – szintén zárt térben forgatott – Closed Curtain után ráadásul a mostani Taxi Teherán a filmes főszereplésével, és szabadtéri jelenetek sorával készült el. Ha lehet ilyet mondani, az izolált körülmények között mind nagyobb szabadsággal és egyre profibb technikai lehetőségekkel bír Panahi, akinek az erőfeszítéseit a berlini versenyprogramban két éve forgatókönyvdíjjal tüntették ki, a Taxi Teheránért idén megkapta a Berlinale fődíját.

Pedig korlátok itt is szép számmal voltak. Panahi ezúttal egy taxisofőrt alakít, akihez az emberek beülnek és szóba elegyednek vele. Majd mindenki felismeri a rendezőt, ettől válnak érdekessé a beszélgetések. Panahi alapvetően megfigyelő szerepbe helyezkedik, csendesen mosolyog szemébe húzott sapkája mögött, ezért szinte magától értetődő természetességgel tárul fel napjaink Iránjának társadalma.

És bár a dokumentarista jelleg mögött apró csalás húzódik meg – a szereplők amatőr színészek, a jelenetek alapvetően megrendezettek –, a Taxi Teheránban a rendező a hátrányból előnyt kovácsol. Mivel az utcán nem akarták felhívni magukra a figyelmet, ezért a jelenetek nincsenek bevilágítva, a kamerák apró rejtett készülékek. Mégis, mindebből a képen annyi látszódik, mintha tudatosan vennék „realistára” a figurát a filmesek, így a koncepcióba gond nélkül helyezkedik bele a néző, és nem marad hiányérzete.

Panahi nem panaszkodik, közvetlenül nem politizál, és olyan humorral tálalja történetét, mint talán soha. Az örömfilmezés ezúttal szerelemgyereket szült, amely ráadásul az önreflexiót sem nélkülözi: az egyik legjobb jelenetben egy kalózfilmekkel házaló férfi kuncsaftja kérdezi a rendezőt, mit kellene megnéznie. Panahi pedig olyan ismert szerzői filmeseket említ, mint Woody Allen, Kim Ki-Duk vagy Nuri Bilge Ceylan, és akiket az illető persze még véletlenül sem ismer. Ennél jobb fogyasztói kritikát senki nem fogalmazott még meg a kortárs film világában. Hacsak nem Panahi teszi meg majd ismét, aki megüzente, senki nem képes elhallgattatni, folytatja a rendezést. Folytassa is, Mr. Panahi!