Amy Winehouse: egy ikon igaz élete

Az Amy – Az Amy Winehouse-sztori szívszorító utazás és remek film. Dupla kritika.

Kapadia pedig nem aprózta el, több mint nyolcvan emberrel készített részletes mélyinterjút, és kivétel nélkül mindenki megszólalt, akinek releváns mondanivalója lehetett Amy Winehouse-ról. A gyerekkori barátnők, Nick Schymansky, az egyik legrégebbi barát és az énekesnő pályája indulásának egyengetője, a testőre, sőt még Tony Bennett, a nagy példakép és a világhírű zenei producer, Mark Ronson vagy zenész kolléga, Mos Def is elmondja élményeit, aggályait.

Vannak, akik sírnak, mások rezignáltan vagy éppen megrendülten beszélnek arról a katasztrófához vezető önpusztító életről, amit Amy gyakran figyelmeztetések ellenére is élt. És nem utolsósorban megszólal a lány halálában vastagon szerepet játszó exférj, Blake Fielder-Civil, és persze a szülők, Janis és Mitch Winehouse.

Különösen utóbbi megszólalásai értékelődnek fel akkor, amikor a filmet követő elhatárolódását és perrel való fenyegetését olvassuk. Utóbbi végtelenül cinikus lépés, mivel Kapadia természetesen mindenki engedélyét kérte és megkapta. Mr. Winehouse vélhetően nem gondolta, hogy a sorok között milyen szépen kiolvasható az ő konstans felelőssége a dolgok alakulásában.

A rendező ugyan nem ítélkezik, de a történet íve, valamint az életút megfeleltetése Winehouse dalaival, koncertrészletek bevágása a dalok szövegeinek kiírásával olyan nyomatékot ad mondanivalójának, amit csak a bolond nem ért. Az Amy – Az Amy Winehouse-sztori tanulságos, de korántsem szájbarágós tanmese sztárságról, gyereknevelésről, a hírnév átkáról, a média felelősségéről és arról, hogy mi történhet, ha az embert rossz tanácsadók veszik körül. Ezek együtt vezettek egy kivételes tehetségű művész értelmetlenül korai halálához, valakiéhez, aki semmi mást nem akart igazán, mint amit bármelyikünk: szerettei szeressék és kimutassák az érzéseiket feléje.

Kárpáti György

Ha létezik pokol, akkor remélhetőleg ott külön bugyor jut a szeretteik vérén önmaguk egóját és pénztárcáját hizlaló embereknek. Ebben a bugyorban is a VIP-szekcióba várják Mitch Winehouse-t és Blake Fielder-Civilt, vagyis Amy Winehouse édesapját, valamint élete párját. Ott aztán majd kedvére serceghet papírvékony, alig használt lelkiismeretük a megbánás lángtengerétől körbenyaldosva, amiért közös erővel elemésztették a huszonegyedik század egyik legeredetibb hangú őstehetségét.

Már az első öt perc szinte mindent elmond arról, miféle sorstragédia zátonyai és kihívásai közé lökte az élet ezt a helyes, talpraesett, humoros és végtelenül érzékeny észak-londoni zsidó lányt. Akit semmi más nem menthetett volna meg attól, hogy páratlan tehetsége hatalmasra nőtt árnyékában őrlődjön fel, mint az elfogadás meg rengeteg szeretet, de ebből a kettőből jutott a legkevesebb számára rövid élete során.

Ezen az amatőr felvételen Amy még csak 14 körül jár, és egy barátnője születésnapi partiján a lépcsőn kuporogva közös éneklésbe kezd a házibuli másik két résztvevőjével. A Happy Birthday jól ismert dallamai erőtlenül igyekeznek a magasba emelkedni, míg aztán egyszer csak felcsendül az utolérhetetlen, megismételhetetlen és utánozhatatlan hang, egy idős és sokat megélt dzsesszénekes fájdalomban pácolt és magányban acélozott hangja. Csak éppen egy kamaszlány torkából szól. A kamera ott is felejti magát Amy arcán, majd amikor visszavált a felvétel a két barát arcára, azokon már csak a kényszeres udvariasság véste mosoly és a döbbenet látható. Így volt a világ ezzel a hanggal, csakhogy a világ elég szűkkeblű egy ideje ahhoz, hogy egy ilyen istenadta tehetséget hagyjon csak úgy, önmagáért kibontakozni.

Asif Kapadia Amy – Az Amy Winehouse-sztori című dokumentumfilmje jól szerkesztett, kellő arányérzékkel elővezetett tragikus tanmese arról, ahogy egy dzsesszrajongó fiatal énekes és egy szeretni való személyiség, akit nem vonz a sztársággal és a celebszereppel járó önfeladás, lassan feloldódik a külső elvárások és a belső bizonytalanság szorításában. Persze a kígyó önnön farkába harap ezzel a filmmel is, hiszen körülötte már nemcsak az érdeklődés hatalmas, de máris viták, személyeskedések és belengetett perek borzolják a mozi kapcsán a médiapocsolya felszínét.

Nyilván nem ez volt a rendező szándéka, aki egyértelműen és tagadhatatlanul arra törekszik az amatőr felvételekkel és visszaemlékezésekkel tarkított dokumentumfilmjében, hogy újra láthatóvá tegye az esendő embert a kétdimenziós torzkép mögött, amivé a sajtó silányította az Amy-jelenséget. Pedig a kezdet – ahogy az lenni szokott – nagyon is ígéretes volt, mi több, bájosan megejtő

Adott egy impulzív lány egy kissé akaratgyenge anyával, egy erőskezű, de nagyon sok szeretetet adó nagymamával – az ő elvesztése is komoly lökést adott a későbbi, drogokkal és alkohollal szegélyezett lejtmenethez –, meg egy önző, csak a saját érdekeit és pillanatnyi boldogulását szem előtt tartó apával. Aki sokáig csak félrelép, majd ott is hagyja a családját. Amynek pedig, hogy egy közhelyes fordulattal éljek, csak a zene meg a barátok maradnak. Meg persze a vágy egy erős férfi után, ám sajnos az élet majd úgy hozza, az élete alakulása szempontjából meghatározó férfiak ereje nem terjedt soha túl azon, hogy lenyomják őt egy olyan kábult és magatehetetlen állapotba, aminek foglyaként képtelenné válik arra, hogy rendet tegyen maga körül.

De előtte még jut neki pár jó év. Első menedzsere és jó barátja segítségével tető alá hozza 2003-ban a Frank című albumot. A finom, érett, alapvetően dzsesszes anyag még nem robban túl nagyot – arra a 2006-os Back to Black-ig kell várni –, de már ráirányítja a figyelmet arra, hogy itt van egy egyszerre egyedi és öntörvényű, ugyanakkor a műfaj legnagyobbjai által kitaposott úton következetesen haladó csillag. És az eleinte még csak gyér és szórt reflektorfényben szépen is csillog a felvágott nyelvű, frissen felfedezett tehetség. Pimasz interjúkat ad, egyszerre élvezi a feltámadó figyelmet és űz gúnyt az őt körbevevő zenei közegről és médiaiparról.

Ám ez a törékeny idill nem tart sokáig. Mindenki az új nagy dobást várja, meg persze az aktuális botrányhőst, sőt, rögtön jobb lenne, ha kettő az egyben alapon egy drogos pár lépne a színpadra Sid Vicious–Nancy Spungen, Kurt Cobain–Courtney Love nyomdokain szorosan haladva. És a kívánság maradéktalanul teljesült is, amikor a saját magában mindvégig bizonytalan Amyt a rossz sorsa összehozta az akaratgyenge és önimádó pozőr dzsankival, Blake Fielder-Civillel, későbbi férjével. A férfi hagyta őt alámerülni a drogos mocsárban. Abban, hogy a gyerekkora óta függésre hajlamos, eleinte csak bulimiás, majd masszívan piáló és a begyébe mindent örömmel felszívó énekesnőt lényegében soha nem akarta rávenni arra, hogy hátrébb lépjen és szabadulni próbáljon szenvedélyeitől, az is vastagon benne volt, hogy akkor az ő kényelmesen léha életének is könnyen vége szakadt volna.

Amy apja semmivel sem volt különb nála, sőt. Bár a lány számtalanszor kifejezte, sőt dalaiba is beleírta az apa- és szeretethiány élményét, a számító férfi kizárólag az aranytojást tojó tyúkot látta tulajdon lányában. És még az sem hatotta meg láthatóan, hogy lánya a legnépszerűbb slágerébe (Rehab) is beleírta az élményét, hogy az apja semmi okát nem látta, hogy egyre mélyebbre süllyedő lánya menedékhez jusson az elvonón. Így aztán Amyt szinte ellenállás nélkül darálhatta le a zeneipari gépezet, és ha éppen nem volt a közelben egyetlen vérszagra gyűlő paparazzi sem, akkor maga a papa eredt kamerával a lány után, hogy még a pihenése közben is az épülő Nagy Amy-sztorihoz csikarjon ki nyersanyagot az elgyötört, irányvesztett, csontsoványra fogyott egykori művészből.

Aki egyszer még megcsillan, amikor gyerekkora hősével, Tony Bennettel énekelhet duettet annak lemezére, de a Grammy-díját már csak úgy kommentálja: drogok nélkül elviselhetetlenül unalmas ez az egész. A lélek meg a remény már rég elszállt abból a tetoválásokkal egyben tartott porhüvelyből, akit az egész világ nézhetett szánakozva, ahogy nem képes lábra állni az Újvidéken tartott, a nagy visszatérésként beharangozott koncertre. Az a lélek már messze, magasabb szférákban keresett és talált valószínűleg megnyugvást, és a test is hamar végleg búcsút intett ennek a hálátlan világnak.

Szathmáry István Pál