Gyakorlatilag véletlenül és minden mindegy alapon ültem be a cannes-i nemzetközi filmfesztiválon az Amy – Az Amy Winehouse-sztorira. Az énekesnő életét, bulvárbotrányait éppúgy nem ismertem, ahogy nem különösebben voltam tisztában zenei munkásságával sem. Valahogy ez az egész kimaradt, nem láttam a hírhedt belgrádi videót az összeomlás előtt álló énekesnőről, fogalmam sem volt arról, zenéi milyen terápiás célt szolgáltak. Ezért úgy voltam vele, ha nem jó, majd a felénél átmegyek egy másik vetítésre. Az Amy – Az Amy Winehouse-sztori azonban annyira letaglózó, beszippantó élmény volt, hogy másfél óra elteltével pillantottam csak az órámra először, s az addig eltelt időt nem éreztem fél óránál többnek.
Asif Kapadia előző filmje, a Senna nagyon tiszteletre méltó munka, jól mutatta, hogy a rendező nagy körültekintéssel és érzékenységgel képes életrajzi filmet készíteni, és már a Forma–1-es versenyző Ayrton Senna esetében is egy olyan ikonról beszéltünk, akinek a halála nemcsak teljesen váratlan volt, de alaposan fel is korbácsolta a kedélyeket. Ez pedig könnyen befolyásolhat egy filmest, valamint óhatatlanul is arra csábítja, érzelmi manipulációval ragadja meg a nézőt.
Szinte elképesztő, de Kapadia az Amy – Az Amy Winehouse-sztoriban teljes távolságtartás mellett minden olyan aknát elkerül, amit a fantasztikus tehetségű énekesnő tragikus élete magában hordozott. Először is elkerülte, hogy dokumentumfilmek rákfenéjét jelentő beszélő fejek unalomba fullasszák filmjét, és így valamennyi megszólaló szinte kivétel nélkül csak hangban szólal meg, miközben a rendező több száz órányi archív felvételekből válogatott montázsai mennek. Mind a megszólalások, mind a videók rengeteget mesélnek az igazi Amy Winehouse-ról, arról a tinédzserkorától énekelni akaró őstehetségről, amilyenből jó, ha ötvenévente egy születik.
A videók nagyon intim jeleneteket is tartalmaznak, régi kamerás felvételek, majd mobillal rögzített részletek egyaránt vannak közöttük, amiket a barátok, ismerősök bocsátottak a stáb rendelkezésére, ezáltal kvázi maguk is szerkesztőivé válva az életrajzi alkotásnak. És hogy mennyire fontos ez a momentum, azt csak az utólagos interjúkból tudhattuk meg, amikor Kapadia elárulta, sokan nagyon nehezen álltak kötélnek, majd a beszélgetések mélységeinek hatására nyíltak meg s váltak ilyen értelemben is segítőkésszé.