– Kicsit meséljen az Ördögkatlan indulásáról. Szerelemgyerek, ha jól tudom.
– 2001-ben keresett meg Márta István, hogy a Bárka Színház társulatával, ahol akkor dramaturg-mindenes voltam, nem lenne-e kedvünk a Művészetek Völgyében, Pulán egy saját portát vinni. Hat éven át lelkesen szerveztük a színházi előadásokat, koncerteket, irodalmi beszélgetéseket. 2008-ban, másfél hónappal a fesztivál indulása előtt kiderült, hogy Márta Istvánék nem kaptak kellő támogatást, lefújták a Völgyet. A levegőben lógott a percre pontosan összeállított programunk. Valahogy mégsem csüggedtünk, hajtott minket a lelkesedés. Persze szerencsénk is volt. Ismeretségen keresztül jutottunk el Nagyharsányba, ahol Balassa Gyula polgármester tárt karokkal fogadott minket, de a környező településeken is nyitottak voltak az Ördögkatlan ötletére. Visszatekintve csenevész pár nap volt, de nagyon jól sikerült. Az első pillanatban tudtuk, hogy kell védnök. Olyan makulátlan két embert kértünk fel, akik támadhatatlanok, jó értelemben vett tekintélyek. Cseh Tamás és Törőcsik Mari, azt hiszem, az Ördögkatlan esszenciáját testesítik meg. Nekik szeretnénk megfelelni. Emberségükkel és azzal a minőséggel, amit az életükkel megteremtettek, igazi példaképek. Amikor az Ördögkatlant szervezzük, valahova oda szeretnénk felérni, ahova őket képzeljük. Bár Tamás már nincs köztünk, de ez még mindig így van.
– Az Ördögkatlan védjegye az ártatlanság. Az elmúlt nyolc év alatt meg tudott maradni tényleg mezítlábasnak a fesztivál, vagy ez ma már csak egy jól hangzó frázis?
– A kezdeti időszakban nagyon szabadon, kedvünk szerint szerveztük. Ahogy egyre nagyobb intenzitást követel meg tőlünk, úgy veszítjük el lassanként a szabadságunkat, egyre inkább felelőssé válunk. Persze bármikor mondhatjuk, hogy abbahagyjuk, de amikor ötven-hatvan ezer ember várja a fesztivált, ehhez időzítik a szabadságukat, akkor ezt képtelenség megtenni. Lopva a gondolatot Bereményi Gézától, azt szeretnénk, ha itt kicsit a jobbik részünket mutatnánk meg. Öt napra egy másik Magyarországot szeretnénk felmutatni. Azt, ami talán elveszett. Ahol az emberek derűsek, szeretettel néznek egymásra, ahol kíváncsiak vagyunk a másikra. A fesztivál végével talán mindenki visz haza valamit ebből az érzésből, ami a többi napon is vele marad. Ez az öt nap kivételesnek tűnik a 365-ből, utalva pedig Törőcsik Marira, ez nem normális. Ennek kellene természetesnek lennie. Vadromantikusan hangzik persze. De ha nem lennénk a magunk módján tudatosan naivak, akkor már rég véget vetettünk volna az Ördögkatlannak.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!