Egészen friss a Cimbaliband új lemeze, a Moldva – A Balkán kapuja. Igényes, értékes, a Cimbalibandtől megszokott magas színvonalon elkészített album, amely csakis autentikus népzenét tartalmaz. Nem kis munkája van benne Unger Balázs cimbalmosnak, aki egészen fiatal kora óta magas szinten műveli a népzenét, és a moldvai anyaggal való rendszeres kapcsolata már lassan húszéves történet. A Cimbaliband alapítója, Unger Balázs 1996 óta aktív résztvevője a budapesti moldvai zenei életnek, amely tulajdonképpen egy külön kasztot alkot a táncházasok körében, első moldvai gyűjtőútjára pedig 1997-ben indult, amelyen egészen különleges cimbalmos anyaggal találkozott. Ekkor ismerte meg például Ion Spiridon radojéi cimbalmost, vagy a temeliai Cosma Piticut, akinek egész családja cimbalmozott.
Ez a lemez nekik is emléket állít, de természetesen az egész Moldva zenei hagyományainak keresztmetszetét bemutatja. Ez azért is jelentős, mert nem viszik el az arányt a virtuózabb, instrumentális, manapság divatos balkánias román irányba, hanem kellő mértékben reprezentálják az archaikus magyar vokális anyagot is, ugyanakkor az említett román dallamok is megjelennek mint a környék zenei életének természetes részei. A hangszerelés egészen különleges, és talán ezzel próbálnak meg a leginkább a mai kor elvárásai felé közelíteni.
Persze, aki a népzenét az élő végén közelíti meg, pontosan tudja, a gyűjtött hangszerelés mindig egy adott kor lenyomatát tükrözi, és a korszak hangszeres favoritjaihoz, illetve az elérhető hangszerparkhoz igazodik. Amíg korábban a furulyának vagy a hegedűnek volt egyeduralma, ma már természetes a szaxofon, illetve hangsúlyosan jelent meg a tangóharmonika is, aki gyűjteni jár, szükségszerűen belebotlik a jelenségbe. Amíg ezeket természetes módon integrálják a zenekarba, nem zavaróak, korunk élő népzenei szokásaira reflektálnak. Ehhez persze az kell, amit a Cimbaliband tesz: a legtökéletesebben betartani az adott muzsika stílusbeli követelményeit, nem pedig elnagyolni, összekuszálni azokat az új hangszerekre és a „világzenei gyakorlatra" hivatkozva.
Mindezzel azt éri el a Cimbaliband, hogy Moldva népzenéje, beleértve az olyan közismert népdalokat, mint a „Hazám, hazám, csendes hazám...”, a „Hegyen s földön járogatok vala...”, vagy a „Ha folyóvíz volnék...” kezdetűek a mai kor szemében trendinek, korszerűnek és rendkívül progresszívnek tűnnek, anélkül, hogy egyetlen hangot is változtattak volna az eredeti, több száz éves zenei lenyomaton.
Ehhez persze a kiváló cimbalmos, Unger Balázs mellett olyan zenészekre volt szükség, mint a rögzült népdalénekesi technikán bőven túlmutató Szita Eszter, az apró díszítéseket is gyönyörűen hozó Boda Gellért hegedűs, a biztos hátteret adó Lázár Gyula nagybőgős, Horváth Dániel dobos, Agatics Krunoszláv harmonikás, és Unger Gergő kobzás, a fúvósokkal, ezen belül is az erőteljes szaxofonjátékkal közreműködő Bede Péterről és Székely Zoltánról nem is beszélve.
