Főhajtás Csontváry géniusza előtt

Csontváry Kosztka Tivadar majdnem száz alkotásából nyílt kiállítás a Honvéd Főparancsnokság épületében.

Hogy Csontváry géniusz volt, ahhoz nem fér kétség, ahogyan ahhoz sem, hogy alakját, a magyar művészetben és a közgondolkodásban elfoglalt helyét valóban leginkább a Magányos cédrus című festménye szimbolizálhatja. A nagy motívum nyomában járó művészt zseniálisnak és dilettánsnak, lángésznek és őrültnek egyaránt nevezték.

Néhány évtizeddel ezelőtt még a magyar festészet nagyjai között is voltak, akik kétségbe vonták művészetének jelentőségét – Bernáth Aurél például nemes egyszerűséggel bolondnak nevezte –, nagyságát itthon azonban ma már aligha vitatja valaki. Nyilván nem kis szerepe volt ebben az 1994-es budapesti tárlatnak. A Magyar Nemzeti Galéria tárlatát külföldi bemutatókörút követte, Münchenben, Stockholmban és Rotterdamban, ami után Csontváry külföldön ugyan sajnos éppen olyan ismeretlen maradt, mint volt korábban, de a hazai kutatás megélénkült.

Az Új Művészet Kiadó gondozásában például két dokumentumkötet is napvilágot látott. Az egyik, a Tudni akartam az igazságot című gyűjtemény Mezei Ottó művészettörténész szerkesztésében közölte a Gegesi Kiss Pál hagyatékából előkerült Csontváry-írásokat, mintegy az 1976-os emlékkönyv anyagát pontosítva, kiegészítve. Néhány évvel ezelőtt a Virág Judit Galériában a Trau látképe alkonyatban című mű felbukkanása jelentett kisebb szenzációt, öt évvel ezelőtt pedig napvilágot látott Molnos Péter kötete, amely alapos kritika alá vette Csontváry kéziratainak valóságtartalmát, a sokáig megkérdőjelezhetetlen forrásként kezelt Önéletrajzot, a benne leírt események és gondolatok hitelességét elfogulatlanul és friss szemmel vizsgálva felül.

Ugyanakkor a nagyközönség számára Csontváry művészete mégis mintha egyre kevesebbet jelentett volna a rendszerváltozás utáni évtizedekben. Még azt is kevesen tudják, hogy a híres életmű kilencvenhat évvel ezelőtt, a festő halála után nem sokkal a végső pusztulástól menekült meg. Újjászületését Gerlóczy Gedeonnak, az akkor huszonnégy éves építésznek köszönheti, aki húszezer svájci frankért vásárolta meg a hagyatékot, benne a festményeket, amelyeket az örökösök szekérponyvának akartak eladni, s a kéziratokat is, amelyek elégetésre vártak a papírkosarakban. Utóbbiakat Romváry Ferenc olvasatában, az eredeti ortográfiához hűen közli az Új Művészet Kiadó említett másik kötete.

Csontváry-ügyben tehát az adósság törlesztésére természetesen történtek kísérletek, de, ahogyan az egyik szakember fogalmazott, a most megnyílt kiállítás kapcsán az elmúlt évek intézményi átalakulásai más irányba terelték a figyelmet. Nyilván részben e tény ismeretében kívánt nagyszabású tárlatot rendezni Gulyás Gábor, a mostani kiállítás kurátora több mint fél évtizeddel ezelőtt, még a debreceni Modem igazgatójaként, megpendítve azt a lehetőséget is, hogy kormányközi tárgyalások eredményeként hazatérhetnek a második világháború után a Szovjetunióba hurcolt Csontváry-képek, s az itthon őrzöttekkel együtt azok is közönség elé kerülhetnek. Nos, a képek azóta sem tértek haza, a Modem helyett a budai Várban azonban most – erőteljes politikai támogatásnak köszönhetően – mégiscsak létrejöhetett a régóta tervezett Csontváry-tárlat, amelyen, ahogyan a kurátor fogalmaz, minden olyan mű szerepel, amelynek eredetiségéhez nem fér kétség – nincsenek itt viszont azok a művek, amelyek hitelességét a szakemberek vitatják.

Fentiekből az is nyilvánvalóvá válhat, hogy nem az a tárlat jött létre, amely az életmű körüli ellentmondásokat feloldja, az évtizedek óta vitatott problémákat a kiállítást kísérő katalógus tanulmányaiban elemzi, a Csontváry-kutatás új irányait kijelöli. Nem is biztos persze, hogy egy, a legszélesebb közönséget megcélzó tárlatnak ez volna a feladata, bár ebben a kérdésben nyilván éppen úgy megoszlik a szakmai közvélemény, mint abban, hogy szabad-e egyáltalán mozgatni a nagyméretű Csontváry-műveket egy időszaki kiállítás megrendezése érdekében.

A decemberre tervezett szakmai konferencián erről nyilván sok szó esik majd, az azonban tény, hogy ami a Honvéd Főparancsnokság épületében közönség elé kerül, s amilyen módon a kurátor és csapata a tárlatot megrendezte, arról csak a dicséret hangján szólhatunk. A nyers tégla- és a vendégfalak párbeszéde, a világítási effektusok, a tér tagolása (tizenhét teremben rendezik meg a bemutatót), a műveket kiegészítő filmrészletek, beszélgetések, adattár, interaktív eszközök, a múzeumpedagógiai program – igazi XXI. századi kiállítássá teszi a bemutatót, amely a legrangosabb kiállítóhelyek igényeit is kielégíti.

Hogy a budapesti kiállítás valóban felkelti-e a nagyvilág figyelmét Nos, előbb arra a kérdésre várunk választ, hogy felkelti-e a magyar közönségét és a Budapestre látogató turistákét. December végére a kérdésre választ kapunk – Csontváry művein biztosan nem múlik a siker.