A történetben ráadásul szerepet kap az itt még fiatal Erzsébet királynő és a hatvanas évek hippijei is: a filmben pedig még el is rejtettek számos kulturális utalást, amelyek feltehetőleg viszont nem sokat fognak mondani egy-egy tízévesnek. (Az Abbey Roadon például a Beatles sétált keresztül fölöttük!) Ez is jó a filmben: az Agymanókhoz hasonlóan (és a Grúval szemben) idősebbeknek sem kell kínosan érezniük magukat közben, annak ellenére, hogy azért maga a film még így sem egy Pixar-minőség.
A sztori például nem egy nagy dobás, az őrült főhősök és az ismert alakok viszont képesek annyira felhúzni azt, hogy a végeredmény így rendkívül szórakoztatóvá tudjon válni. (A Sandra Bullock által megszólaltatott itteni főgonosz karaktere viszont van annyira unalmas, mint Grúé volt.)
Tény, hogy egyre látványosabb a minyonok körül elszabaduló őrület, így érthető volt, hogy a Universal rájuk építi a Gru második és harmadik része közti kitérőt. A mánia ugyanakkor abszolút érthető: a készítők olyan emblematikus és szerethető figurákat teremtettek, akiknek helyük van az utóbbi évek animációinak legnépszerűbb alakjai között. A pingvinek Madagaszkárról hozzájuk képest sehol sincsenek – a Minyonok uralkodik, és helye is van a koronának a fején. Még ha az Erzsébet királynőtől elorzott változatot nem is őrzik meg a film végéig. Ráadásul elég sok pénzt hoztak össze egy hétvége alatt.
A következő spin-offban meg, mondjuk, felküldhetnék a kis sárga lényeket a Plútóra.
(Minyonok – amerikai családi animációs film, 91 perc, 2015. Rendező: Pierre Coffin és Kyle Balda.)
