Minyonokat a Plútóra!

A Minyonok népszerűbb, mint a Plútóról közzétett első képek, pedig talán nem is muszáj választani a kettő között.

Jelentem: lenyűgöztek a Plútóról közzétett fotók, ahogy a tény is, hogy közel kerültünk hozzá, sőt már túl is vagyunk rajta. Múlt héten pedig megnéztem a Minyonokat, és elismerően bólogattam a filmet látva is. Persze, tényleg nem egy évszázados revelációról van szó, de a kultúrpesszimista borongás tényleg felesleges. (Főleg, hogy a popkultúra is reagált azért a maga módján a felfedezésre egy vicces képregénnyel.)

A Minyonok nem lett annyira humoros, mint mondjuk a tavalyi Lego kaland, és nem is annyira agyas (szó szerint és átvitt értelemben sem), mint a Pixar legújabb remeke, az Agymanók. (Innen is küldöm viszont elismerésem az utóbbi címét magyarítóknak, az Inside Outot ennél jobban nem is lehetett volna lebutítani.) Ugyanakkor rendkívül szórakoztató, ami nagy szó, tekintve, hogy a film főszereplői a halandzsanyelven beszélő, fura kis lények, akik életcéljuknak tekintik, hogy mindig a lehető leggonoszabb személy (vagy állat, hisz követték már a T-Rexet is) szolgálatába szegődjenek.

Negatív hőst persze tettek már animációs film középpontjába – például az első filmben, a 2010-es Grúban is. Ami nem is igazán birkózott meg a feladattal: roppant sablonos módon a főgonosz Gru a film során jellemfejlődésen ment keresztül, és azért belátta, hogy neki az aranyos kislányok mellett a helye. A minyonok nem gonoszak, ellenben szerencsére nem is változnak: rendre a nyomába erednek egy-egy csúcskegyetlenkedőnek, és aztán maximum akkor fogják menekülőre, amikor az szembefordul velük. Esetleg véletlenül ők gyilkolják meg a gonoszt, ahogy tették korábbi gazdáik, a T-Rex és Napóleon esetében.

A Verge a Shrek 2-vel vetette össze a Minyonokat, mondván, tizenegy éve az volt a népszerű, és akkor ennek népszerűsége vetekedett a Marssal kapcsolatos kutatásokéval. A párhuzam ugyanakkor abból a szempontból nem áll, hogy a Shrek első részének zsenialitása alapozta meg a további folytatásokat, és ott a kezdet tökéletesen rendben volt. Szemben a Grúval, ahol ugye a nagy ötlet a kis sárga lények bevetése volt, míg a film emellett kissé középszerűre sikeredett. Nem úgy a Minyonok, ahol végre kibontakozhattak a nagy szemű lények: míg az első részben nem sokat mutattak azon túl, hogy milyen kis aranyosan néznek ki, most azért nagyobb tér jutott számukra a szereplésre.

A történetben ráadásul szerepet kap az itt még fiatal Erzsébet királynő és a hatvanas évek hippijei is: a filmben pedig még el is rejtettek számos kulturális utalást, amelyek feltehetőleg viszont nem sokat fognak mondani egy-egy tízévesnek. (Az Abbey Roadon például a Beatles sétált keresztül fölöttük!) Ez is jó a filmben: az Agymanókhoz hasonlóan (és a Grúval szemben) idősebbeknek sem kell kínosan érezniük magukat közben, annak ellenére, hogy azért maga a film még így sem egy Pixar-minőség.

A sztori például nem egy nagy dobás, az őrült főhősök és az ismert alakok viszont képesek annyira felhúzni azt, hogy a végeredmény így rendkívül szórakoztatóvá tudjon válni. (A Sandra Bullock által megszólaltatott itteni főgonosz karaktere viszont van annyira unalmas, mint Grúé volt.)

Tény, hogy egyre látványosabb a minyonok körül elszabaduló őrület, így érthető volt, hogy a Universal rájuk építi a Gru második és harmadik része közti kitérőt. A mánia ugyanakkor abszolút érthető: a készítők olyan emblematikus és szerethető figurákat teremtettek, akiknek helyük van az utóbbi évek animációinak legnépszerűbb alakjai között. A pingvinek Madagaszkárról hozzájuk képest sehol sincsenek – a Minyonok uralkodik, és helye is van a koronának a fején. Még ha az Erzsébet királynőtől elorzott változatot nem is őrzik meg a film végéig. Ráadásul elég sok pénzt hoztak össze egy hétvége alatt.

A következő spin-offban meg, mondjuk, felküldhetnék a kis sárga lényeket a Plútóra.

(Minyonok – amerikai családi animációs film, 91 perc, 2015. Rendező: Pierre Coffin és Kyle Balda.)