Az önmaga karikatúrájába forduló Varázsfuvola, amely jelképként nem más, mint egy piros szívószállal megidézett hallucinációt okozó drog, zeneileg nem képes követni a cselekményre többé-kevésbé sikeresen ráhúzott „őrült” koncepciót. Minden megszólalás ironikus, és ezek az áthallásos mondatok mulatságosan illeszkednek a kényszerbetegségekkel terhelt közegbe, a zene szövete, az áriák azonban annyira mást sugall(ná)nak, hogy a kontrasztok tulajdonképpen egy Irigy Hónaljmirigy-show szintjére züllesztik az előadást.
Alföldi olyan eredeti ötletekkel áll elő, mint a nyugtatós gyógyszeres üveg – varázscsengettyű, a már említett drogos kellék – és varázsfuvola párhuzam, vagy a madarakat hallucináló Papageno, a kígyónak vizionált beöntéshez használt műanyag cső. A dilisek világában Sarastro a főorvos, szerepe azonban csöppet sem pozitív, ráadásul a végén a szinte várható csavarral a kórház teljes személyzetéről kiderül: valójában, vagy legalábbis a betegek szemében ők a nem normálisak. A jelmez- és díszlettervező Tihanyi Ildikó egyetlen emlékezetes húzása zseniális: orvostechnikai eszközökből hihetetlen kreativitással varázsol hallucinált állatjelmezeket. De ez a Varázsfuvola nem más, mint Flúgosflóta, amelynek az eredeti Mozart-műhöz már csak utalásnyi köze marad.
Jekl László Sarastrójának mélyebb regiszterei egyenesen kínosak, folyamatosan elbicsaklik a hangja. Hanczár György Taminója erőtlen, Kovács Éva Paminája neurotikus, és bár ez a rendezéshez passzol, a mozarti stílushoz egyáltalán nem. A Papagenót alakító Szélpál Szilveszter is sokkal jobb színész, mint énekes, és sajnos ez szinte mindegyik szereplőről elmondható. A francia versenyző, Marlene Assayag sem tökéletes Éj Királynője, technikailag még van mit fejlődnie a híres koloratúr ária megformálásához. A zenekar és az énekkar gyenge és színtelen, Gyüdi Sándor karmester nem hozza ki a zenei kontrasztokat. Részben persze Alföldi is felelős ezért a minősíthetetlen zenei élményért: egyrészt egyáltalán nem tiszteli a zenei szövetet, különböző durva zajokkal, kiáltásokkal rendre megzavarja a zene ívét, másrészt kifejezetten azt akarja elérni, hogy az eredeti, gyönyörű muzsika iróniába fulladjon, kifigurázva, eltorzítva jelenjen meg, csak azért, hogy a rendezői koncepció még jobban érvényesüljön. Éppen ezért ez a rendezés öncélú: nem a darab mélyebb mondanivalóját próbálja megvilágítani, hanem ellenkezőleg, a rendező mondanivalóját igyekszik alátámasztani, akár Mozart kárára is.
(Mozart: Varázsfuvola. Operafesztivál, Thália, július 29. 19.00.)
Alföldi olyan eredeti ötletekkel áll elő, mint a nyugtatós gyógyszeres üveg – varázscsengettyű, a már említett drogos kellék – és varázsfuvola párhuzam, vagy a madarakat hallucináló Papageno, a kígyónak vizionált beöntéshez használt műanyag cső. A dilisek világában Sarastro a főorvos, szerepe azonban csöppet sem pozitív, ráadásul a végén a szinte várható csavarral a kórház teljes személyzetéről kiderül: valójában, vagy legalábbis a betegek szemében ők a nem normálisak. A jelmez- és díszlettervező Tihanyi Ildikó egyetlen emlékezetes húzása zseniális: orvostechnikai eszközökből hihetetlen kreativitással varázsol hallucinált állatjelmezeket. De ez a Varázsfuvola nem más, mint Flúgosflóta, amelynek az eredeti Mozart-műhöz már csak utalásnyi köze marad.
Jekl László Sarastrójának mélyebb regiszterei egyenesen kínosak, folyamatosan elbicsaklik a hangja. Hanczár György Taminója erőtlen, Kovács Éva Paminája neurotikus, és bár ez a rendezéshez passzol, a mozarti stílushoz egyáltalán nem. A Papagenót alakító Szélpál Szilveszter is sokkal jobb színész, mint énekes, és sajnos ez szinte mindegyik szereplőről elmondható. A francia versenyző, Marlene Assayag sem tökéletes Éj Királynője, technikailag még van mit fejlődnie a híres koloratúr ária megformálásához. A zenekar és az énekkar gyenge és színtelen, Gyüdi Sándor karmester nem hozza ki a zenei kontrasztokat. Részben persze Alföldi is felelős ezért a minősíthetetlen zenei élményért: egyrészt egyáltalán nem tiszteli a zenei szövetet, különböző durva zajokkal, kiáltásokkal rendre megzavarja a zene ívét, másrészt kifejezetten azt akarja elérni, hogy az eredeti, gyönyörű muzsika iróniába fulladjon, kifigurázva, eltorzítva jelenjen meg, csak azért, hogy a rendezői koncepció még jobban érvényesüljön. Éppen ezért ez a rendezés öncélú: nem a darab mélyebb mondanivalóját próbálja megvilágítani, hanem ellenkezőleg, a rendező mondanivalóját igyekszik alátámasztani, akár Mozart kárára is.
(Mozart: Varázsfuvola. Operafesztivál, Thália, július 29. 19.00.)
