Putyin- és Pussy Riot-mentes kortárs orosz kiállítás

A tökéletes szépség, a divatvilág kliséi és a szovjet propagandaesztétika együtt a Ludwig Múzeum kiállításán.

Élet, halál meg Pussy Riot. Véres szőrű jegesmedve hátán világhódító léptekkel lovagoló Putyin. Ilyen és ehhez hasonló képzettársítások ugranak be az embernek nyilván, ha a kortárs képzőművészet meg Oroszország neve együtt szerepel. Mert hát mi vonzaná jobban a bársonykabátos értelmiségi katasztrófaturistákat, mint az, ha autoriter vagy diktatórikus államok méhében fogant alkotásokat lehet megnézni ezektől a helyektől tisztes és biztonságos távolban.

Csakhogy szomorú és egyben örömteli bejelentéssel kell élnem: a Szovjetunió felbomlása utáni orosz képzőművészeti élet egy sajátos szeletét bemutató Abszolút szépség című kiállításon sem megbotránkozni, sem megrendülni nem fogunk, legfeljebb elnyomunk néhány fáradt mosolyt. Tény viszont, hogy kidolgozott férfitestek és antik módra pózoló nők látványában nincs ma valószínűleg erősebb kiállítás a magyar fővárosban.

Abban persze semmi újdonság nincs, hogy a popkultúra és a divat világa csak kétsaroknyi távolságra van a fasizmus esztétikájától és a patetikus túlzásokban tobzódó birodalmi romantikától. Nem lepődik tehát meg a néző, ha a Ludwig Múzeum új kiállításán többek között Hugo Boss meg Lacoste feliratú pólóban feszítő, az antik szépségeszményt idéző plexiszobrokat meg a szovjet propaganda kliséit újrahasznosító olajképeket talál. Na, persze, mindezt az a hamvas báját rég elveszített posztmodern irónia tartja egyben, ami a rendszerváltások után Kelet-Európában is látványosan felfutott.

Annak ellenére beszélhetünk iróniáról, hogy az 1989-ben az egykori Leningrádból útjára indult „új akadémizmus” alapvetően azzal az igénnyel lépett fel Timur Novikov, Georgij Gurjanov, Denisz Egelszkij és Andrej Medvegyev bábáskodásával, hogy visszaadja az őt megillető tiszteletet és fontosságot a klasszikus szépségideálnak, ami nyilván kicsit leegyszerűsítve az ókori görög szobroktól a testnövelőszer-reklámokig húzható elnagyolt ív körül ragadható meg.

Legalábbis az oroszok szerint. Merthogy a kiállítás java része valójában egy viszonylag, de inkább mérsékelten hatásos kísérlet eredményeit tárja elénk, melyben a hagyományos akadémikus festészet, a szovjet avantgárd – és azon belül is kiemelten a színházi díszletek formanyelve – és a reklámfotók esztétikája találkozik egymással. Ha mindenképpen szeretnénk visszatérő motívumokat keresni, nem kell igazán megerőltetni magunkat, hiszen a Patyomkin páncélos országában mi más is lehetne a patetikus férfierőt szebben kifejező képek forrása, mint a haditengerészet.

Jut is bőven a matrózokból, és az izmos férfitest, mint minden önmagát túl komolyan vevő totalitárius rendszer közkedvelt kódja és motívuma szinte megüli a tárlatot, és ennek monotóniáját csak ritkán töri meg hatásosan egy-egy finomabbra hangolt munka, mint amilyen például Natalja Zsernovszkaja ceruzával átszínezett fotónyomatai, melyek visszafogottságukban is többet mesélnek a figurális képalkotás lehetőségeiről és kihívásairól – a realista orosz festészettől a kísérleti fotográfián át a huszonegyedik századdal terebélyesedő szelfihullámig több regisztert is megidézve –, mely komolyabb téttel bír, mint az orosz és szovjet birodalmi művészet poénoskodó újrakeverése.

Bár a kiállított munkák többsége nem karcol túl mélyen, a maga csúfondáros és vicceskedve komolykodó módján maga a tárlat hatásosabban teszi láthatóvá a szovjet idők művészeti hagyatékát, mint az egy emelettel felette megtekinthető, a Ludwig házaspár vásárlásaiból összeállt orosz és exszovjet művek összessége. De ez már egy másik történet.
(Abszolút szépség – Szentpétervári új akadémizmus. Ludwig Múzeum. Megtekinthető szeptember 13-ig)