Jut is bőven a matrózokból, és az izmos férfitest, mint minden önmagát túl komolyan vevő totalitárius rendszer közkedvelt kódja és motívuma szinte megüli a tárlatot, és ennek monotóniáját csak ritkán töri meg hatásosan egy-egy finomabbra hangolt munka, mint amilyen például Natalja Zsernovszkaja ceruzával átszínezett fotónyomatai, melyek visszafogottságukban is többet mesélnek a figurális képalkotás lehetőségeiről és kihívásairól – a realista orosz festészettől a kísérleti fotográfián át a huszonegyedik századdal terebélyesedő szelfihullámig több regisztert is megidézve –, mely komolyabb téttel bír, mint az orosz és szovjet birodalmi művészet poénoskodó újrakeverése.
Bár a kiállított munkák többsége nem karcol túl mélyen, a maga csúfondáros és vicceskedve komolykodó módján maga a tárlat hatásosabban teszi láthatóvá a szovjet idők művészeti hagyatékát, mint az egy emelettel felette megtekinthető, a Ludwig házaspár vásárlásaiból összeállt orosz és exszovjet művek összessége. De ez már egy másik történet.
(Abszolút szépség – Szentpétervári új akadémizmus. Ludwig Múzeum. Megtekinthető szeptember 13-ig)
