Mindig a kereslet-kínálat határozta meg, ki milyen pályára ment, és az a tény, hogy a cigányzenének egyre gyengül a kereslete, sokakat elriaszt a pályától. Hasonló jelenséggel találkozhatunk az autentikus népzenét játszó cigány dinasztiáknál is, ahol viszont egyes helyeken már kezd megfordulni a folyamat, és egy generáció kihagyás után az unoka újra népzenei pályát választ, hiszen látja a műfaj megbecsülését és a biztos pénzkereseti lehetőséget.
Amikor erről kérdezem, Radics Ferenc elmondja: természetesen a kényszer nagy úr, és át is rendezi a romák pályaválasztását. – Ennek egyértelmű bizonyítéka, hogy a tehetségkutatók egyre inkább tele vannak roma fiatalokkal, akik a cigányzene helyett most az éneklést választják. Valamiből meg kell élni, és most a popzenén kívül nem sok más szórakoztatózenei szakmából lehet megélni – teszi hozzá.
A Magyar Állami Népi Együttes zenekarvezető prímása a cigányzene térnyerésének lehetőségét az oktatásban látja, hiszen ha a fiatalok nem találkoznak ezzel a műfajjal, nem is tudják megítélni, hogy milyen, ugyanakkor úgy véli, a cigányzene nélkül nem lehet teljes az országimázs sem. Tény, hogy az énekoktatás hivatalos tananyaga sem tér ki a cigányzenére, annak ellenére, hogy egyre több helyen alternatív módon korunk zenéje címén könnyűzenéről is tanulnak már a diákok.
Ugyanakkor a magyar zenetörténet egy jelentős korszakát olyan szinten határozta meg a zeneszerzők cigányzenei élménye, hogy attól nem lehet elvonatkoztatni, és így a 19. századi, 20. század eleji komponisták műveinek többségét értelmezni sem lehet enélkül, legyen szó akár Liszt Ferenc magyar vonatkozású darabjairól, vagy például Erkel Ferenc teljes életművéről. Mindennek az az oka, hogy a cigányzene egykor a magyar nemzeti öntudat része volt, egy olyan nemzeti identitásé, amit a Kádár-rendszerben tűzzel-vassal igyekeztek eltörölni, és ezzel tulajdonképpen kihúzták a cigányzenészek lába alól a talajt.
