Ted 2: A medve nem játék

A székelyek már jó ideje mondogatják ezt a bölcsességet, de a Ted 2 trágár plüssmackója ezt jogi úton is bizonyítja. Csak kár, hogy fárasztó.

Pedig az alapötlet tényleg eredeti, innovatív volt, főleg ahhoz képest, hogy az emberiségellenes bűnnek is beillő Family Guy szülőatyjától származott. Viszont míg Seth MacFarlane rajzfilmsorozatában a történetnélküliség leginkább a bármiféle értelmes gondolat hiányából fakadt, addig egy Ted-szintű filmnek az ilyesmi jót tesz. A Shop Stopot sem a nem létező sztorija miatt kedveltük, hanem mert a figurák egyszerűen annyira szerethetően őrültek, hogy bármibe is keverednek, mindig brillírozni fognak. Ted is lehetne egy Jay vagy még inkább egy Tapló Télapó (hiszen a Billy Bob Thornton-fémjelezte komédia főhőse is a gyerekek elszabadult kedvence), de a közeg nem engedi, hogy azzá váljon. Mondhatjuk úgy is, hogy MacFarlane hiába próbál a Jay és Néma Bob-korszakos Kevin Smith lenni, ha mindegyre kibukik belőle az Apja lánya-féle sablonosság és ötlettelenség.

Míg az első résznél nagyjából hagyták, hogy a karakterek vigyék el a show-t, itt bedobtak egy totál értelmetlen polgárjogi harcot (Ted a bíróság előtt kell bizonyítsa, hogy ő is emberi lény), ami maximum paródiának lenne jó, ha az alkotók nem vennék őrülten komolyan magukat. És ha a politikai inkorrektség nem merülne ott ki, hogy Samuel L. Jackson kapcsán elsütik: „Láttál már filmben feketét? Na, az ő volt!” Egy-két eredetibb jelenet (például a stand-up imprózós) mellett a valódi fekete humornak itt semmiféle terep nem jut, ami ahhoz képest elég furcsa, hogy ez lenne itt a fő innováció. Hiába káromkodik a maci, ha nincsenek őrületesen vicces és gonosz beszólásai: ez itt se nem a Shop Stop, se nem az Amerika kommandó: Világrendőrség, ez a Family Guy és a Hogyan rohanj a vesztedbe alkotójának újabb próbálkozása, hogy megpróbálja megközelíteni a Parker-Stone alkotópárost és Sascha Baron Cohent, miközben mérföldekre van tőlük.

Míg az első rész a főhős John (Mark Wahlberg) felnőtté válási kísérlete köré épült, addig itt ez a vonulat már nincs meg, marad Ted harca az elismerésért, ami, valljuk be, kissé abszurd, és nem a jó értelemben véve. Mindebben segítségére lesz egy fiatal ügyvédbojtár (Amanda Seyfried), aki a főszereplő páros tökéletes ellentéte: otthon van a jogban és a szépirodalomban, de a popkultúrához kevéssé ért. Azaz várjunk csak, dehogyis az ellentéte: hiszen jobban megérti Johnt, mint az előző párja, és ugyanúgy bármikor hajlandó egy kis füvezésre, mint a maci és társa. Nem nagyon látszik, az alkotók mit is akartak valójában, mindenesetre a magaskultúra vs. popkultúra találkozásából valami ütősebbet is ki lehetett volna hozni annál, mint hogy F. Scott Fitzgerald nevében az F. biztos azt jelenti, hogy Fuck.

A film egy pontján Ted és John azzal szórakoznak, hogy kocogókat dobálnak, majd még jobban nevetnek, amikor elérik, hogy az egyiküket el is gázolja egy bringás. Ezután Ted visszatér a tárgyalóterembe, hogy kiharcolja: a társadalom vegye őt is emberszámba. A film elején már a tányérokat vágják egymáshoz feleségével (Jessica Barth), hogy aztán a konfliktusok egy pillanat alatt megszűnjenek, és maradjon a boldog menetelés a happy end felé. Tényleg nem mindennapi hős ez a mackó. Nagy kár, hogy Seth MacFarlane agyából pattant ki. Más talán többet is ki tudott volna hozni az alapötletből.

(Ted 2 – színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 114 perc, 2015. Rendező: Seth MacFarlane.)