A háború felfalja a testet

Danyi Zoltán regénye, A dögeltakarító nagy szavak nélkül beszél a délszláv háború pusztításáról.

Danyi Zoltán A dögeltakarító című, a Magvetőnél a könyvhétre megjelent regénye a délszláv háború emlékeinek feldolgozását végzi. Legfőbb kérdései, hogy megszabadulhat-e a borzalmaktól valaki, aki résztvevője volt a pusztításnak, illetve hogy miként találhat magára és hol lelhet otthonra egy vajdasági magyar. Szülőföldje gyilkos tájjá vált, Amerika az álom, de oda sosem jut el, Berlin, Budapest mind idegenek, és még saját teste is ellene fordul. Egyszerre felkavaró és felemelő mű, ami mindenki számára ajánlott, aki érteni szeretné szűkebb környezetünk traumáit.

Háborúról írni szinte lehetetlen. Pontosabban írni lehet róla, de a pusztítás borzalmát elmesélni már aligha. Nemcsak azért, mert a hazai olvasóközönség egy jelentős részének szerencsére fogalma sincs, mit jelent az intézményesített gyilkolás, hanem mert minden háború a személyes apokalipszisek összessége, mindenkinek mást jelent, így a tapasztalatokat megosztani kivitelezhetetlen vállalkozás. Danyi Zoltán könyve, A dögeltakarító éppen erre tesz kísérletet, vagyis arra, hogy elbeszélje, miért nem lehet elbeszélni a háborút. És a regény e tekintetben (is) kifogástalan.

Az eddig elsősorban lírai munkásságáról ismert szerző műve a délszláv háború (egyéni) traumáit tárja fel. A regény főhőse egy vajdasági magyar fiatal, aki a háborúban és az azt megelőző években, a „nemzeti mozgósítás” idején elveszti saját identitását. Magyar már nem lehet, de „jugó” sem, nem tartozik voltaképpen sehova. A harcokban horvát egységeken és civileken ütnek rajta, vagyis a kegyetlen szembenállás az egyetlen lehetősége, hogy meghatározza önmagát. Többször visszatér a „kinek az oldalán állsz?” kérdése, amelyre sosem adhat jó választ az elbeszélő. Ez az a kérdés, amelyet senki sem tud megválaszolni. Az előre leosztott lapok a gyilkolásban vagy a háború utáni helyzetben semmit sem jelentenek, a nagy nemzeti narratívák illúzióvá válnak, amint a gyakorlatban kellene alkalmazni, vagyis abban a helyzetben, amikor az ember ezektől remél vigaszt saját problémáinak megoldására.

Danyi Zoltán regényében a háború test test elleni groteszk küzdelem, amelyben a nemzetek elvesztik jelentésüket, hiszen kivetik magukból a harcolókat. Az ideológia, mint a lúg, lemarja bőrt, eltorzítja az embereket, míg végül csak identitás nélküli vázak maradnak, amelyek lelketlenül kínozzák és pusztítják el a másikat. Ám a harcok emléke is testi tapasztalattá válik. A főhős a múltat testi működésként, egészen pontosan annak zavaraiként éli újra nap mint nap. Amióta egy katonatársa brutális módon kivégzett egy horvát foglyot, képtelen normálisan vizelni, idegállapota pedig a gyomrát és a beleit is megviselték, olyannyira, hogy ez békebeli életének minden egyes percét meghatározza. A háború, hiába élte túl, felfalja az élő szövetét.

Az emlékek feldolgozása és az identitáskeresés (talán éppen az előbbiek hatására) nem lehet egyenes vonalú történet. A dögeltakarító töredékes, hosszú, élőbeszédszerű mondatokba rejtett rövid, egymásba fonódó epizódokból, visszaemlékezésekből, asszociációkból összeálló szöveg, amely a formai zaklatottságban is a téma közvetíthetőségének kérdéseit veti fel. Elmondható-e egyáltalán, mi és miért történt a háborúban? És megértheti-e ezt bárki, akár részt vett benne, akár nem? A regény válasza az, hogy nincs válasz. Csupán a folyamatos feldolgozás.

Danyi Zoltán nem nagy igazságokra törekszik, csak feltárja a traumákat, és talán ez a legtöbb, amit tehet. Azzal, hogy hamis pátosztól mentesen képes megszólalni a háborúról, talán mindennél átélhetőbbé, és így elriasztóbbá teszi a pusztítást. Ez alaposan megnehezíti az olvasó dolgát, hiszen a regény végére könnyen magunk is neurotikussá válhatunk, de A dögeltakarító megéri a nehézségeket. Hiszen a testi anomáliákra szűkített elbeszélés épp azzal mutat túl önmagán és válik a történelmi és földrajzi helyzetünket magyarázó munkává, hogy tartózkodik minden példázatosságtól.

A főhős a háború után a dögeltakarítóknál vállal munkát, feladata, hogy megtisztítsa az utakat az elhullott állatoktól. Narrátori szerepe azonban ezzel éppen ellentétes: minél több elpusztult testet igyekszik megmutatni. Hiszen identitását is csak így, vagyis a háború pusztításainak elbeszélésében képes megtalálni. Addig lehet önmaga, amíg a borzalmakról beszél.

(Danyi Zoltán: A dögeltakarító, Magvető, 2015, 264 oldal, 2990 Ft.)