Péreli Zsuzsa a zarándokút helyéül a középkori festményekről, kódexlapokról oly jól ismert zárt kertet választja, amelyet az ókori építményeket idéző nagy, alig faragott kövekből épített fal vesz körül, s amelynek közepén hasonló kövekből rakott út vezet a mű középpontjában lévő kapu felé. A gyermekkorunkból ismerős mondóka jut eszembe: „Bújj-bújj, zöld ág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta!\"
De bármilyen egyszerűnek, gyermekien naivnak tűnik a dolog, valóban az a helyzet, hogy a benső zarándokút bevégzése után, pontosabban bevégzéseként átléphetünk ezen az aranykapun, amely minden gondolkodó, a világ és önmaga megismerésére törekvő lény által keresett világosság felé vezet.
