Amikor az 1001 kevesebbet nyom, mint a 21

Közhelyes idézetgyűjtemény vagy pontos látlelet egy kisszerű, gondolattalan társaságról?

Hamernek egyébként több remek norvég filmdrámát, szatírát is köszönhetünk: a Dalok a konyhából és az O'Horten egyaránt sokak szívéhez közel állhatott keserédes humora, hangulata miatt. Így lehet ez egyébként az 1001 grammal is, csakhogy a hangulaton túl kérdéses, most találni-e valamit.

A norvég mértékügyi intézet munkatársáról, Marie-ról szóló film ugyanis giccses közhelyparádénak is beillik időnként – ha csak nem épp az volt a cél, hogy az idézetgyűjteménnyel egy saját gondolatok nélküli társaságot mutassanak be kellő precizitással. Nem tudni például, amikor Marie azt hallja, hogy „az élet legnagyobb terhe, ha nincs mit cipelned”, majd nem sokkal később szóról szóra elismétli, az azt kívánja jelezni, hogy ezek az emberek, ha valami komolyat akarnak mondani, idéznek valakit, esetleg az idézet mögötti bölcsesség átadása volt a cél. Ha valakinek van egy órája, mindig tudja, mennyi az idő; ha viszont kettő van neki, már sosem – halljuk a film egy pontján, és már a fejünket fognánk, hogy ezt azért már mégsem. De nem teszünk így, mert nem is ez a film legdurvább szájbarágása.

A nemzeti kilókról szóló konferenciára utazók történetének egyik legfontosabb kérdései: mi az élet súlya? Mi a szerelem súlya? Tényleg minden lemérhető pontosan? Ezeket viszont nem a néző teszi fel a magának az 1001 grammot látva: pont így elhangzanak a szereplők szájából, és, ha ez nem lenne elég, még a 21 grammra is utalnak, nehogy azt gondoljuk, hogy a lélek feltételezett súlya nekik nem jutott eszükbe. Ahogy nekünk is bevillanhat a cím kapcsán, sőt, még a főhősnő, Ane Dahl Torp is hasonlít Naomi Wattsra, de ez már csak nem direkt volt.

„A kevesebb néha több. Ezt a módszert követte az író-rendező Bent Hamer. Most lehetett volna valamivel több” – írta a filmről Oblath Ádám a Voxban, pedig a helyzet ennek épp az ellenkezője. Az egyébként kellemes tempóban csordogáló, szépen megkoreografált történések épp hogy túl soknak bizonyulnak helyenként, Hamer kicsit hanyagolhatta volna a szájbarágást, értjük így is, hogy mi mit jelképezhet egy ember életében. A fentebbivel szemben én akkor fogtam a fejem és szisszentem fel hangosan a moziban, amikor kiderült, mire is utal a cím, sőt, egy pillanatig ismét megidézésre került a 21 gramm, amire igazán semmi szükség nem lett volna. (Főleg, hogy így kiütközik: 21 időnként többet nyomhat az 1001-nél.)

Mert így azt gondolhatjuk, hogy valójában Hamer az, aki kellő eredetiség híján jobb alapanyagokat keresett, majd gyártott egy újabb, kissé a levegőben lógó filmet, ami arra az innovatív végkövetkeztetésre jut, hogy magányosnak lenni rossz, a szerelem pedig az ember megannyi problémájára gyógyírt jelenthet.

Az 1001 gramm épp akkor a legjobb, amikor csendesen, fanyar humorral szemléli hőseit, akik nem próbálnak egetverő bölcsességekkel a valósnál tapasztaltabbnak tűnni. A jelenet a reptéren, a tudósok a kilóügyi szemináriumon vagy a film végi poén: ezek működnek igazán, ezek azok, amik a film igazi báját adják, nem pedig a merengés az élet és a dolgok valós súlyán. Utóbbihoz ugyanis ez az alkotás kevés – amikor viszont a helyén kezeli a szereplőit és azok életét, akkor igazán szórakoztató és, figyelem, sokatmondó tud lenni. És akkor, amikor hangulatot igyekszik teremteni: a lassan csordogáló események, hosszan kitartott jelenetek erre kiválóan alkalmasak. Néha tényleg nem kell megpróbálni többnek látszani a valóságosnál: az apró dolgok is sokat elárulhatnak rólunk és életünkről. Arról, hogy mi ennek az egésznek a súlya.

(1001 gramm, színes, feliratos, norvég–német filmdráma, 93 perc, 2014. Rendező: Bent Hamer)