Mert így azt gondolhatjuk, hogy valójában Hamer az, aki kellő eredetiség híján jobb alapanyagokat keresett, majd gyártott egy újabb, kissé a levegőben lógó filmet, ami arra az innovatív végkövetkeztetésre jut, hogy magányosnak lenni rossz, a szerelem pedig az ember megannyi problémájára gyógyírt jelenthet.
Az 1001 gramm épp akkor a legjobb, amikor csendesen, fanyar humorral szemléli hőseit, akik nem próbálnak egetverő bölcsességekkel a valósnál tapasztaltabbnak tűnni. A jelenet a reptéren, a tudósok a kilóügyi szemináriumon vagy a film végi poén: ezek működnek igazán, ezek azok, amik a film igazi báját adják, nem pedig a merengés az élet és a dolgok valós súlyán. Utóbbihoz ugyanis ez az alkotás kevés – amikor viszont a helyén kezeli a szereplőit és azok életét, akkor igazán szórakoztató és, figyelem, sokatmondó tud lenni. És akkor, amikor hangulatot igyekszik teremteni: a lassan csordogáló események, hosszan kitartott jelenetek erre kiválóan alkalmasak. Néha tényleg nem kell megpróbálni többnek látszani a valóságosnál: az apró dolgok is sokat elárulhatnak rólunk és életünkről. Arról, hogy mi ennek az egésznek a súlya.
(1001 gramm, színes, feliratos, norvég–német filmdráma, 93 perc, 2014. Rendező: Bent Hamer)
