Kétezertizenegy július huszonharmadika. Sohasem felejtem el azt a napot. Irma Muratovicnak, a szarajevói magyarok vezetőjének a konyhájában ülök, amikor cseng a telefonom. A kulturális rovat vezetője hív, hogy meghalt Amy Winehouse, írjak egy nekrológot. Előtte nem sokkal tervezgettem, hogy elmegyek Belgrádba a koncertjére, de nem jött össze. Csak a híreket olvastam, hogy a buli pocsék volt, Amy teljesen szétesett, ismét borzalmas állapotban van.
Aztán belépett a 27-es klubba, Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison és Kurt Cobain mellé. Úgy látszik, eddig bírja az átlagos szervezet a totális rombolást. Miután Szarajevó és Amy Winehouse ekképp összekapcsolódott bennem, egy percig sem csodálkoztam, hogy most, a 21. Szarajevói Filmfesztiválon levetítik Asif Kapadia dokumentumfilmjét, az Amyt. Ez már így marad. Némi félsz azért bujkált bennem, hogy milyen lesz a szellemidézés, de ez hamar elillant. Kapadia filmje tisztességes és tehetséges. Kerüli a szokványos interjúhelyzeteket, viszont korábban soha nem látott archívokat és házi videókat ásott elő, jól összeszedte a családtagokat, zenészkollégákat, barátokat és koncertfelvételeket, hogy aztán mindebből összeálljon egy remek, kreatív dokumentumfilm. Amelynek kapcsán óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miért kellett mindennek így történnie. Közben úgy járunk, mint Richard Wright tizenhetedik századi brit természettudós, aki kérdéseket tett fel, amelyekre persze nem volt válasz.
Mert mindenre és mindenkire rá lehet húzni a vizes lepedőt, ha már feltétlenül felelősöket keresgélünk egy csodálatos művész korai és értelmetlen halála kapcsán. Kezdjük magánál Amynél, aki kendőzetlen őszinteséggel megénekelte, hogy ő ugyan nem megy rehabra. Aztán a kretén férj, aki rászoktatta a dizájnervilág előtti legszemetebb cuccra, a heroinra. És még az aljas angol bulvármédia mocskolódásai. A magyart szerencsére Amy nem olvasta, pedig azok a felületek, amelyek most az egekig magasztalják, életében szünet nélkül gyalázták. Végül, de nem utolsósorban az Amy által rajongásig szeretett furcsa papa, aki addig rá sem nézett a lányára, amíg az híres nem lett, majd a halála után azonnal írt róla egy bestsellert, a filmben megjelent, aztán elhatárolódott, és perrel fenyegetett. Lehet választani. Kapadia filmje azonban ennél lényegesen elegánsabb. Nem ítélkezik, csupán felmutat.
A játékfilmek mezőnyében Tunc Davut török filmje következett, aminek már a címén is érdemes volt elmerengeni. Angolra Entanglementnek fordították, ami nehéz, bonyolult ügyet jelent, de ennél beszédesebb a bosnyák megfelelő, a Cvor, ami szintén nehézség, gubanc, de ugyanakkor így mondják a fában lévő csomót, görcsöt is. A történet pedig egy nagy, kerek török erdőben játszódik, ahol két testvér, Kemal és Cemal fakitermeléssel foglalkozik. Egy csodaszép, gyönyörűen berendezett rönkházban éldegélnek békésen, mígnem az idősebb fivér, Kemal egy szép napon be nem állít egy nővel. Akibe a dolgok rendje szerint a fiatalabb rögtön bele is szeret.
Ha a horvát versenyfilmre azt mondtuk, hogy Rómeó és Júlia Jugoszláviában, akkor az elsőfilmes Davut mozija egy erdei love story, ami kissé eltér a megszokottól, és pontosan hozza azt a török iskolát, amit sokan szeretnek a fesztiválok népéből. Lassú hömpölygés, kitartott képek, kevés dialógus, visszafogottság. És a változatlan természet, ami marad akkor is, amikor a nő távozik, és a testvérek úgy élnek tovább a közös fedél alatt, mint két idegen.
