Kétezertizenegy július huszonharmadika. Sohasem felejtem el azt a napot. Irma Muratovicnak, a szarajevói magyarok vezetőjének a konyhájában ülök, amikor cseng a telefonom. A kulturális rovat vezetője hív, hogy meghalt Amy Winehouse, írjak egy nekrológot. Előtte nem sokkal tervezgettem, hogy elmegyek Belgrádba a koncertjére, de nem jött össze. Csak a híreket olvastam, hogy a buli pocsék volt, Amy teljesen szétesett, ismét borzalmas állapotban van.
Aztán belépett a 27-es klubba, Brian Jones, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison és Kurt Cobain mellé. Úgy látszik, eddig bírja az átlagos szervezet a totális rombolást. Miután Szarajevó és Amy Winehouse ekképp összekapcsolódott bennem, egy percig sem csodálkoztam, hogy most, a 21. Szarajevói Filmfesztiválon levetítik Asif Kapadia dokumentumfilmjét, az Amyt. Ez már így marad. Némi félsz azért bujkált bennem, hogy milyen lesz a szellemidézés, de ez hamar elillant. Kapadia filmje tisztességes és tehetséges. Kerüli a szokványos interjúhelyzeteket, viszont korábban soha nem látott archívokat és házi videókat ásott elő, jól összeszedte a családtagokat, zenészkollégákat, barátokat és koncertfelvételeket, hogy aztán mindebből összeálljon egy remek, kreatív dokumentumfilm. Amelynek kapcsán óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miért kellett mindennek így történnie. Közben úgy járunk, mint Richard Wright tizenhetedik századi brit természettudós, aki kérdéseket tett fel, amelyekre persze nem volt válasz.
Mert mindenre és mindenkire rá lehet húzni a vizes lepedőt, ha már feltétlenül felelősöket keresgélünk egy csodálatos művész korai és értelmetlen halála kapcsán. Kezdjük magánál Amynél, aki kendőzetlen őszinteséggel megénekelte, hogy ő ugyan nem megy rehabra. Aztán a kretén férj, aki rászoktatta a dizájnervilág előtti legszemetebb cuccra, a heroinra. És még az aljas angol bulvármédia mocskolódásai. A magyart szerencsére Amy nem olvasta, pedig azok a felületek, amelyek most az egekig magasztalják, életében szünet nélkül gyalázták. Végül, de nem utolsósorban az Amy által rajongásig szeretett furcsa papa, aki addig rá sem nézett a lányára, amíg az híres nem lett, majd a halála után azonnal írt róla egy bestsellert, a filmben megjelent, aztán elhatárolódott, és perrel fenyegetett. Lehet választani. Kapadia filmje azonban ennél lényegesen elegánsabb. Nem ítélkezik, csupán felmutat.
