Auschwitz után – Szarajevói Filmfesztivál

Nemes Jeles László Saul fia című filmjét Szarajevóban megnézni különös érzés.

Van az az adornói gondolat, hogy Auschwitz után nem lehet verseket írni, műalkotásokat létrehozni. Ez még áttételesen sem állta meg a helyét, a gond inkább az volt, miként lehet Auschwitzot megjeleníteni. Eddig.

Még össze sem állt a 21. Szarajevói Filmfesztivál nagyjátékfilmes versenyprogramja, amikor belém nyilallt a bizonyosság, hogy Nemes Jeles László Saul fia című filmjét beválogatják a mezőnybe, és ebben a városban megnézni különös érzés lesz. Az lett. Filmtörténeti pillanatnak akár nézőként is részese lenni mindig nagy dolog, de itt, így, lélegzet-visszafojtva, egészen furcsa.

De ne vacakoljunk, mondjuk is ki gyorsan, a Saul fia remekmű. Olyan, mintha ránk csapnák a teherlift ajtaját, és meg sem állna velünk Dante Pokláig. Mert ez nem a megszokott németjuhász-kutyás, őrtornyos világ – már bocsánat –, amelyet feszengve szemlélünk a moziszékből, itt a véres hús legfeljebb néha felvillan a háttérben, itt mindannyian benne vagyunk a közepében, állunk a sorban, besorozva a Sonderkommandóba, az agyunkat szétcsapja az állandósult üvöltés, rezignált rabszolgaként kapjuk le a sapkánkat – és már a túlélési ösztönnek is annyi. És tényleg, „mindannyian halottak vagyunk”.

Mindez Nemesék számtalan zseniális dobása közül az egyiknek köszönhető, nevezetesen, hogy a kamera rátapad a főszereplő Röhrig Géza tarkójára – és nem ereszti. Sem őt, sem minket. Most tekintsünk el attól az apróságtól, hogy miként lehet úgy eljátszani egy szerepet, hogy feszt a nyakunkban liheg egy ember a felvevőgéppel, és fordítva, milyen lehet egy tizenöt kilós kamerával a kézben ménkűhosszú és bonyolult snitteken át közvetlen közelről követni minden rezdülést. Intézzük el azzal, hogy két megszállott eggyé vált egy párját ritkító szimbiózisban. Röhrig Géza nem eljátssza Sault, ő maga Saul; Erdély Mátyás pedig olyan operatőr, amilyet keveset hord a hátán a föld.

Az, hogy a Saul fia nyerésre van ítélve, egyébként alighanem már a castingnál eldőlt. Röhrig tekintete, (emberi) hamuszürke arca elképesztő tempóban viszi előre a filmet, ami azért is fontos, mert Nemes amellett, hogy megcsinálta minden idők legnagyobb filmjét erről az egész tébolyról, belerendezett egy szökős-izgalmas kalandfilmet is, ami néha szinte elfelejtődik a döbbenetes erejű jelenetek között.

De a többiek is káprázatosak, a Tarr Béla-filmekből ismert, bivalyerős jelenlétű Kormos Mihálytól nagyszerű kollégánkig, Pion Istvánig, Zsótér Sándortól Kamil Dobrowolskiig és Urs Rechnig. Nincs egy gyenge tekintet, egy hamis mozdulat. A forgatókönyv (Nemes Jeles László, Clara Royer) természetesen az attól való eltérések ismerete nélkül olyan, amilyet már régen vártunk, a megvalósítás pedig... Nos, a vizualitás és a létfilozófia tudatos és tökéletes találkozása a boncasztalon.

De ha már a látvány, a mozgókép maga, akkor a hang is. Utoljára akkor hallottam így, amikor először láttam Kubrick Ragyogását. A Saul fiában a bábeli nyelv- és hangzavar nem holmi aláfestés, hanem a dramaturgia szerves része. Sőt. Ezt is mondjuk ki bátran és örömmel, Zányi Tamás munkája mestermű. Melis László zenéjével összhangban. A Saul fia egyébként meg „arról szól”, hogy amikor az ember éltében-holtában már csak egy darab, mindenáron keresni kell egy rabbit, hogy el lehessen temetni egy gyereket, ha a miénk, ha nem. Tűzön, gázon, vízen át. Ez a feladat. Bele lehet bukni, de akkor is. Ez nem monománia, ez maga az emberlét. A Saul fia ennek a tudásnak a filmje. És Nemes Jeles László már most, a pályája legelején nagyon tud valamit.