Királydomb újratöltve

A közönség nagyobb része nem kér az értelmezésből, csupán szórakozni és nosztalgiázni akar. Kritika.

És itt térek vissza a kezdő kérdéshez, hogy miért is szólt olyan nagyot '83-ban az István, a király, túl azon, hogy ez az előadás a lobogó magyar zászlókkal és a könnyes szemmel végigénekelt Himnusszal egy kicsit a szabadság szelét és egy jobb világ illúzióját hozta a Királydombra.

A magyar rockopera műfajának születésénél ugyanis nem voltak még profi énekesek, csak amolyan csiszolatlan gyémántok, akik tiszta szívből jövő lelkesedésüket tették hozzá a színpadi jelenlétükhöz. Mára pedig egy komoly iparág épült a musical műfajra, képzett, „csinált" és még külsejüket tekintve is „felülről diktált" színész-énekesekre fókuszálva. Olyanokra, mint a tökéletes megjelenésű, minden téren felépített és betanított Radics Gigi, aki kellemes hangján megasztárhoz illő kifejezéstelenséggel énekel, pontosabban nagyon is kifejező, de ez a kissé modoros megközelítés érezhetően nem szívből jön, csak egy póz, és ezért nem is érinti meg az embert. Ennek ellenére jól helytáll, pedig nagyon komoly hátránnyal indul Sebestyén Márta generációk zenei ízlését meghatározó énekhangja után.

Keresztes Ildikó, a bőrszerkós domina kinézetű Sarolt felülmúlja az előzetes várakozásokat, és karcos hangjával többet láttat a szerep belső vívódásaiból, mint az elődei. Danics Dóra Gizellaként sajnos tévedés, sem hangja, sem karaktere nem alkalmas erre a szerepre, üdítő viszont az az elképzelés, hogy a kórus szolisztikus hangszínű énekeseit alkalmazzák a kisebb karakterszerepekre.

A három magyar úr színészileg is jó alakítás, rendezői szempontból is jól átgondolt koncepció, Koppány időközben komoly háremmé duzzadt asszonykórusa viszont sokkal visszafogottabb, mint az eddigi előadások. Aradi Imre Asztrikként, Kocsis Tibor Vecelinként biztos pont. Feke Pál hozza a tőle megszokott magas színvonalat, nála ráadásul a képzettség beleéléssel is párosul, ha úgy vesszük, ő az előadás szakmai szempontból legtökéletesebb alakítása, különösen annak fényében, hogy nem is olyan régen még Istvánt énekelte. Nagy Feró most is önmagát adja, ahogy '83-ban, ösztönösen és természetesen szórakoztatja a közönséget, még a száját sem nyitja ki, de már visítva őrjöng mindenki, és Deák Bill Gyula hangjában is még mindig ott van a tűz, noha orgánuma már messze nem a régi.

A szerzőpáros most is nagy siker, két daluk ma is hatással van a közönségre. Varga Miklós viszont az este legnagyobb meglepetése. Ékes bizonyítéka annak, hogy az énekhang nem minden ebben a műfajban a színpadon. Kétségtelen, hogy hangi adottságai már nem a régiek, de annyi pluszt tesz a szerep zenei megformálásába, hogy összességében többet nyújt vele, mint az eredeti felvételen. Ezzel az előadással azt is megmutatja, hogy nemcsak énekli, de tudja is, miről szól a szövege, és erről véleménye is van. Tudatossága, koncentráltsága valóban főszereplővé emeli, és ebbe belejátszik, hogy számára ez egyfajta jutalomjáték volt – először és utoljára a Királydombon.

(István, a király – Tisztelgés a szerzők előtt. Királydomb, augusztus 19. 20.30)