Klee és Kandinszkij: harmónia az ellentétekből

Megszületett az első tárlat, amely a két nagy modern klasszikus, Klee és Kandinszkij pályáját állítja párhuzamba.

Mint Goethe és Schiller szobra Weimarban, úgy pózol Paul Klee (1879–1940) és Vaszilij Kandinszkij (1866–1944) 1929 augusztusában egy tengerparti fotográfián. A póz ironikus, több mint nyolcvanöt évvel későbbről szemlélve azonban a helyzet nagyon is komoly: a két művész olyan jelentős szerepet játszott a huszadik századi művészet történetében, mint talán senki más.

Ők ketten voltak azok, akik az 1910 körüli években megtették a döntő lépéseket az ábrázolótól az absztrakt művészet felé – miközben egyikükről sem mondható el, hogy attól kezdve következetesen nonfiguratív művész lett volna. Hogy műveik együtt, egymás mellett szerepeljenek, azt a két alkotó pályájának többszörös érintkezése is indokolja.

Az 1866-ban jómódú kereskedőcsaládban napvilágot látott Kandinszkij és a nála 13 évvel fiatalabb, Bern mellett muzsikus szülők gyermekeként született Klee 1911-ben Münchenben találkozott először, bár akkor már több éve egymástól alig néhány háznyira laktak a város művésznegyedében, Schwabingban. Klee a következő évben részt vett a többek között Kandinszkij alapította Der Blaue Reiter csoport második kiállításán, amelyet a korszak egyik legfontosabb galériájában, a berlini Der Sturmban rendeztek; továbbá mindketten bemutatkoztak a zürichi Kunsthausban a svájci avantgárd művészek által szervezett nagy kiállításon.

Az első világháború kitörésének évében tette meg Klee – mégpedig Franz Marc és Louis Moillet társaságában – azt a tuniszi utat, amely a színek jelentőségének felfedezésével döntő hatást gyakorolt pályájára. Néhány hónappal később újra találkozott Kandinszkijjal, aki a háború miatt svájci kitérővel elhagyta Németországot, és 1921-es emigrációjáig Oroszországban maradt. A húszas évek elejére Klee nemzetközileg elismert alkotóvá vált, Kandinszkijnak viszont szinte mindent elölről kellett kezdenie. Kleet 1921-ben hívta meg Walter Gropius a weimari Bauhaus tanárai közé, Kandinszkij két évvel később kezdett tanítani ugyanott, s a Bauhaus Dessauba való 1925-ös átköltözése után újra olyan szorossá vált közöttük a kapcsolat, hogy Klee néhány hónapig neves kollégája lakásában lakott albérletben, majd családja megérkezése után a két família egy épületben, „mesterházban” élt.

Klee 1929-ben elhagyta a Bauhaust, mert professzori kinevezést kapott a düsseldorfi akadémiára. 1933-ban, a nemzetiszocialista hatalomátvételkor azonban ugyanúgy elbocsátották, ahogyan Kandinszkij tanári pályája is véget ért a nácik által 1932-ben bezárt dessaui, majd egy évig Berlinben magániskolaként működő Bauhausban. Klee Svájcba, Kandinszkij Párizsba költözött, 1937-ben találkoztak utoljára, amikor Kandinszkij az egyéni kiállítása alkalmából Bernbe utazott. Ugyanabban az évben műveik a hírhedt Entartete Kunst című tárlaton szerepeltek, amelyet a nácik a modern művészettel való leszámolásként rendeztek meg.

A berni kiállítás nyolc tematikus egységre osztva mutatja be a két művész pályája közötti párhuzamokat és ellenpontokat. Az indulásnak szentelt Festő és rajzoló fejezet a különbségekre koncentrál, hiszen Klee a pályája elején számos, a vonalra koncentráló expresszív, vizionárius kompozíciót készített, míg Kandinszkij par excellence festőként indult. A Der Blaue Reiter időszakának szentelt Improvizációk című fejezet anyaga azért lehet különösen gazdag, mert a müncheni Lenbachhaus, ahol egyébként a berni zárás után szintén megtartották a tárlatot, rendelkezésre bocsátotta gyűjteményét.

A harmadik fejezet, a Szín egyszerre idézi Klee tuniszi utazásának hatását és Kandinszkij murnaui éveit, az Alpok lábánál fekvő kisváros különleges atmoszféráját. A legjobban tagolt fejezet a dessaui Bauhaus-éveket fogja át, elemezve a mindkét művésznél megjelent festékfújásos technikát, a négyzet alakú képek dialógusát, a konstruktív és figuratív részletek, az egyensúly és mozgás viszonyát, a természet hatását a két művészre. Külön fejezet részét képezik az egymásnak ajándékozott, dedikált művek, s azok is, amelyekkel a két alkotó a sötét időkre, a náci uralomra reagált.

Késői művek és újrakezdés – ez a címe az utolsó fejezetnek, amely mintha csak a bartóki törekvésekkel párhuzamosan fogalmazná meg a két alkotó viszonyát a felfordult világhoz: Ellentétek és ellentmondások – ez a mi harmóniánk.

(Klee & Kandinszkij, Paul Klee-központ, Bern, látogatható szeptember 27-éig)